Fegyelmezett művészet


Póda Erzsébet  2021.11.11. 23:57

Beszélgetés a Csallóközben élő Lipcsey György szobrászművésszel.

Megszámlálhatatlan helyen dicsérték már elismerő szavakkal a megannyi kül- és beltéri alkotás jelentős művészét, Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászunkat. A Zobor-vidékről származó, de Hegyétén felnevelkedő művész jelenleg Dunaszerdahelyen lakik. Ízig-vérig csallóközinek tartja magát, bár a szülőföldje lankás vidéke a mai napig lenyűgözi és megdobogtatja a szívét. Kicsi korától rajzol, nyolcadikosként pedig már szobrokat is faragott. Szobrai sok helyen megtekinthetők, gyakran szerepel külföldi kiállításokon, művei még a költőket is megihlették.


„A múltba merengés helyett annak konkrét művészi megfogalmazása, a kitartás, az alkotói megújulás és a soha semmit fel nem adás elve vezérelte munkásságát. A rend és a rendezettség. Ez a rend, ez a rendező elv, a fegyelmezettség képes megteremteni a nem túlmagyarázott önazonosságot. Így kell újrateremteni a hazát: fegyelemmel, hittel, szeretettel, tudással, az újkori és legújabb kori írástudók, alkotók közösség iránti felelősségével.” Az idézet Szász Jenőtől, az NSK elnökétől származik, és Lipcsey György kitelepítési témával foglalkozó bőrönd-alkotásaival kapcsolatban nyilatkozta. A csallóközi szobrászművész hangulatos dunaszerdahelyi otthonában fogadott bennünket. Műhelyébe is szívesen invitált, így bepillantást kaphattunk az éppen készülő művének alkotási folyamatába is.

Az, hogy a művész milyen alapanyagokkal dolgozik, kíváncsiság, fejlődési szint, vagy kihívás kérdése?

Ez attól függ, ki hova születik, milyen anyagok találhatóak a környezetében. Művészdinasztiák esetében befolyásolhatja, mivel dolgoztak az elődök, és lehet belső késztetés is. Mivel itt lakom, számomra a fa a legelérhetőbb. Annak idején sokan segítettek faanyaggal. Amikor a parasztfiguráimat készítettem, rengeteg fát kaptam, például a teljesen fekete amerikai diót, amit ma már nem is látni. Emlékezetes számomra egy közel nyolcvanméteres platánfa, azt is úgy hozták el nekem. Még ma sincs megrepedve. Máig van fakészletem, mert a rendszerváltás után már alig készítettek belőle szobrokat. Akkortájt jutottam hozzá egy lépcsőbontás apropójából süttői márványhoz, majd egy vasúti híd építésekor kibontott mészkőhöz, aztán svéd gránithoz. Elkezdtem ezeket kombinálni fával, vassal, majd eljutottam a bronzig. A bronzot azért szeretem, mert bár a készítési folyamat hosszú, mindent meg tudok csinálni belőle. Tehát én így jutottam el a fától a bronzig.


Meg tudja határozni, melyik a legkedvesebb munkája?

A szabad alkotás az én közegem. A legjobban kisplasztikákat szeretek készíteni, mert abban mindig teljesen kiélhetem a fantáziámat. A köztéri szobroknál az áll hozzám közelebb, ha azzal a témával dolgozhatok, ami éppen foglalkoztat. Kedveltem a parasztfiguráimat, azok közül is az Alázkodók című alkotást, amely azt fejezi ki, hogy az emberek lehetnek gazdagok vagy befolyásosak, mindig van olyan pillanat, amikor meg kell alázkodniuk. Ha máskor nem, a végső nyugalom előtt. Hiszen az ember valamilyen szinten mindig rászorul a másikra. A kifejezés – alázkodók – ma már nem is használt szó, pedig a világ minden modernsége ellenére létezik. A másik ilyen munkám a Vak, amelynek óriási a keze, azzal tapogat, keres. Azt szimbolizálja, hogy a világban nehéz kiigazodni, de több értelmezése is lehet. Kedvencem, ha így nevezhetjük, mindenképpen a kitelepítés témájában készített somorjai szoborcsoport, valamint a szabadságharc emlékére készült Dunaszerdahelyen elhelyezett munkám. Mindkét esetben már a felkérés előtt megszületett bennem a gondolat és a mű is. A kitelepítés gondolata és a művészi megoldás nagyon sokat foglalkoztatott. A negyvennyolcas figurámra pedig kaptam kritikákat, mert egyfajta elvárás volt, hogy a forradalom megjelenítéséhez szárnyait kiterjesztő ragadozómadár illik. Viszont éppen azért lett olyan a madár, amilyen, mert ez a kompozíció azt üzeni az embernek, hogy megfontoltnak kell lennie, az indulatokat jobb visszafogni.

Mit jelent a művész számára, ha kiállításon vehet részt?

Ahogy a társadalom változik, úgy szobrász életében is vannak korszakok. Nagy izgalmat és lehetőséget jelentett annak idején, hogy a Csallóközi Múzeumban kiállíthattam a műveimet. Emlékszem, régebben sokan eljártak a kiállításokra, hosszú őszinte beszélgetések, eszmecserék zajlottak. Manapság inkább a kollégák jönnek, meg pár érdeklődő. Az emberekhez nem áll olyan közel a művészet, vagy nem jut el hozzájuk. Ebben a rohanó világban nincs idő elgondolkodni egy szoboralkotáson, hogy a művész mit akart kifejezni vele. A költészethez hasonlítanám: ma hányszor veszi le az ember a polcról a verseskötetet és olvasgatja, azon töprengve, hogy a költő, a vers vajon mit üzenhet?


Vajon a művészet a mai társadalom tagjait nem igazán érdekli…?

A kiállításokon ma már csak pár ember vesz részt, inkább szakmabeliek, és közeli ismerősök. Más lett a világ. Rengeteg az információ, és szinte mindenki a virtuális világban él, ott mindenhez hozzájuthat. A kiállítások is a virtuális térben zajlanak. Alig van ember, aki kisétál az utcára, a természetbe és körbe is néz. A kommunikáció szinte csak a neten zajlik, ezekben az kovidos időkben még inkább. Ha meg is nyitják majd valamikor az országot-világot, más lesz minden, mert rengeteg kapcsolat megszakadt, már nincs mit mondani egymásnak. Sokkal inkább el vagyunk különítve egymástól, mint 1989 előtt. Akkor, attól függetlenül, ki hova tartozott, hasonlóan láttuk a dolgokat, voltak közös gondolkodások. Ma már nagyon nagyok a nézetbeli különbségek, és nemcsak formálisan, hanem idebent is! Valami miatt nem tudjuk egymást megtalálni, megérteni. Igazából elszakadva éljük le az életünket, pedig teljesen felesleges és értelmetlen elfordulni egymástól.

Vidékünkön hogyan kapcsolódnak egymáshoz az művészek?

A nyolcvanas-kilencvenes években pezsgő művészi élet zajlott itt. A kiállításokat, amelyeket egyfajta nagy találkozásoknak is nevezhetünk, éjfélig tartó eszmecserék követték. Szoros barátságok kötődtek. Ma már egy-egy kiállítás után gyorsan hazamennek az emberek, talán kerülik előhozni a nézetkülönbségeket. Akkoriban toleránsabbak voltunk egymáshoz. Ma, ha az emberek szóba elegyednek, mindenkiből rögtön előtör az énje. Mindenki mindent jobban tud a másiknál, mindenhez jobban ért, és ritkán adódik olyan téma, amiről tartalmasan el lehetne beszélgetni.

Pedig igénye lenne rá.

Biztosan lenne, de nincs már meg az az út, ami egymáshoz vezet. Ha találkozunk, nincs is miről beszélni, nem is merünk szóba hozni érdekes vagy érzékeny témákat. Mindenkinek megvan a markáns véleménye, nem hallgatja meg a másikat, nem is próbálja. Kívül-belül mások lettünk.


Jelenleg milyen téma foglalkoztatja, min dolgozik?

Mítosz, hit, történelem: most ezen a témakörön dolgozom. Azelőtt úgy véltem, a szakrális témákról a régi korokban hatalmas alkotások születtek, azokkal már mindent elmondtak. Aztán az ötlött fel bennem, hogy saját felfogásban fogom elkészíteni, arra fókuszálva, hogy a mai korban is tudni kell a szakralitásról, mert ez a mostani fejlődés az emberiségnek túl nagy feladat. A munka nehezén túl vagyok. Szeretnék mindent megjeleníteni, ami ebből a témából ki tudok hozni. Szöveget is készítek hozzá, majd következik a pályázat. A weboldalam fejlesztésén is gondolkodom, de egy kézbe vehető kiadvány még mindig közelebb áll a szívemhez.

Ugróczky István felvételei

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.