Örülni minden apróságnak

Póda Erzsébet  2016.8.8. 0:33

"Megtanultam, hogy nem szabad siránkozni. Megtanultam kimondani, ha valami bánt, vagy nem értek egyet valamivel." Beszélgetés Fabó Máriával, a Komáromi Jókai Színház marketingvezetőjével, a Szakképző és Felnőttképzési Intézet igazgatójával.

Vannak közöttünk nők, akik rengeteget dolgoznak, és tudatosan haladnak életútjukon. Kívülről úgy látjuk, karrierjük felfelé ível, mindenhol megállják a helyüket, és mindenben sikeresek tudnak lenni. Mintha nekik olyan könnyen menne minden. Persze, a laikus arra talán nem is gondol, hogy mi mindent áldoznak ezért, és milyen kemény munka rejlik minden lépésük mögött.
Fabó Mária ezek közé az emberek közé tartozik.
Azon kívül, hogy sikeres nő, kedves, készséges, energikus, és a legtöbbször mindenkivel segítőkész. Az sem mellékes, hogy rendkívül kellemes és figyelmes beszélgetőpartner.
Pályájáról, élete alakulásáról, munkájáról, terveiről a színház egyik kellemes szegletében társalogtunk.

Milyen pályára készültél eredetileg?

Kiskoromban bányász akartam lenni, feltételezem azért, mert a fiúktól ezt hallottam. Az általános iskola végén már kibernetikus, bár nem tudtam konkrétan, mit takar a kifejezés, viszont jól hangzott. Mivel egy erős műszaki hátterű családban nőttem fel, édesapám gépészmérnök-professzorként, anyukám villamosmérnökként dolgozott, elég elképzelhetetlen volt, hogy más pályát választok, mint a műszakit. Villamosmérnök lettem, és hogyan kerültem a mostani pályámra, azt talán az a kijelentésem predesztinálta, amit állítólag háromévesen mondtam: gépészművésznő. Van egy művészettel foglalkozó ága a családomnak: nagymamám zongoratanárnő volt, a nagynéném a konzervatóriumban tanít, a keresztmamám balett-táncosnő, a másik nagymamám díszlet- és kosztümtervező volt Budapesten. A másik ág pedig a kemény műszaki vonal. Végül villamosmérnök lettem, de a művészet mindig jelen volt az életemben. Amiben mindig kitűntem, az a szervezőképességem.


Hova jártál iskolába?

Kassai születésű vagyok, negyven évig ott éltem. Oda jártam az ipariba, aztán a műszaki egyetemre. Majd ugyanezekben az iskolákban tanárként is dolgoztam. 2001-ben jöttem Komáromba. A Selye János Egyetemért Alapítványnál kezdtem itteni pályafutásomat, mint PR-os. Később a Selye János Egyetemen kancellárként, a rektori hivatal vezetőjeként folytattam. Közben három évig még dolgoztam pedagógusként is, ingáztam Kassa és Komárom között, szakangolt tanítottam. Ez egy nagyon kemény időszaka volt az életemnek.

Szakangolt?

A kilencvenes években kimentem Angliába egy szál hátizsákkal nyelvet tanulni, és másfél évig ott maradtam. Úgy kezdtem, ahogy talán mindenki: Londonban au-pairként. Csak az első éjszakára volt szállásom, meg kellett szerveznem magamnak a többit. Három hónap után találtam magamnak egy szervezői állást egy oktató színházban, Southamptonban. A drámapedagógia akkor kezdett elterjedni, egy csapatban dolgoztam, amely ezzel foglalkozott. Úgy látszik, aktivizálódott a művészi énem. Amikor másfél év után hazajöttem, újra tanítani kezdtem az ipariban, és az Iparista Kis Színpaddal begyakoroltuk A falon túl című darabot, angolul. Majd kimentünk a diákokkal Angliába egy bemutató körútra. Csak ezek után jöttem Komáromba. Eljöttem és dolgoztam tehát az alapítványnál, az egyetemen, közben megalapítottuk a Szakképző és Felnőttképzési Intézetet, ennek lettem és vagyok az igazgatója. Tanfolyamokat, kulturális eseményeket, nyári egyetemeket szerveztünk, pályázatokat írtunk. A SZAKI nyelviskola mára már a legnagyobb nyelviskola a környéken. Tíz éve működünk, 21 tanár dolgozik az intézetben, és több mint száz diákunk van. Az egyetemről elmentem, ma a Jókai Színháznál 60%-os munkaviszonyban vagyok, mint marketingvezető, és dolgozom a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetségben is, ahol a feladatom a nevelési és oktatási támogatások koordinálása. Emellett pedig a SZAKI...


Köztudott, hogy a férjed színész (Fabó Tibor Jászai Mari díjas színész, a szerk.), de hogyan kerültél te a színházba?

Tóth Tibor igazgató már régebben felajánlotta ezt a munkát, de elég sokáig halogattam a válaszadást. A férjem nem igazán preferálta, hogy ott dolgozzak, féltett a színházi közegtől, talán ezért sem mondtam rögtön igent. Négy éve aztán ismét jött a felkérés, ami számomra egyre csábítóbb volt. Mivel sok elkötelezettségem volt, az igazgatónak az volt a javaslata, hogy heti két nap munkát vállaljak. Így elfogadhatónak találtam az ajánlatot és igent mondtam. A színház egy elég komplikált konstrukció, sok mindent meg kellett tanulnom. Fél év után aztán megegyeztünk, hogy három napot vállalok. A munkaköröm a színházi munka szervezése, marketing és reklám, a belső rendezvények, bemutatók, fogadások, külön akciók, egész napos gyerekfoglalkozások, évadzárók és évadnyitók szervezése. A pályázatírásoknál is besegítek.


Mennyiben különbözik a „hétköznapi” munkahely a művészi, alkotói csapatban való munkától?

Sokkal kreatívabb. A pedagógus-szövetségben már hatodik éve dolgom (most már csak heti 2 napot), rutinból megy a munka. Annak is megvannak persze a szépségei, de bevallom, néha unalmas. A színházban nincs unalom, mindig meglepetések várnak. Ugyanaz a munka is mindig más. Van persze, ami állandó, mégis különbözik. Például mások a plakátok, másként ébrednek a kollégáim, más és más a hangulatuk, más szponzorálja a fogadást, más a próbafolyamat. Nincs két egyforma gyermekrendezvényünk sem: mindig felbukkan valami új fordulat. Ha pedig hibázunk, legközelebb igyekszünk javítani rajta. Amikor az előző munkahelyeimet elhagytam, talán az is volt a bajom, hogy borzalmasan nehezen viselem az unalmat és a rutint. Abban a pillanatban, amikor már egy-egy dolgot nagyon jól tudok, nagyon jól megy, ki kell találnom valami újat. Izgalmat kell keresnem!


Kassáról Komáromba költözni nem jelentett túl nagy váltást? Hogyan élted meg: különbözik a két hely egymástól?

Számomra nagyon nagy változás volt. Egy évig még diákotthonban laktam, a férjem még Kassán dolgozott. A keleti ember más, sokkal nyitottabb, őszintébb. Idejöttem egy nagyvárosból, idejöttem egy panelházból, idejöttem egyedül, minden barát és ismerős nélkül. Idejöttem hát naív keleti emberként, akit igencsak meglepett ez az inkább bizniszközpontú és kevésbé őszinte környezet. Sok pofont kaptam, és az első év után azt mondtam: Nem akarok itt maradni! Úgy érzem, mindig is egyenes ember voltam és vagyok, itt sokszor éreztem, hogy hülyének néznek. Nem hitték el a szavaimat, aztán csodálkoztak, mikor mindent úgy csináltam, ahogy mondtam. Nagyon sokat kínlódtam. Az első évben még nem alakult ki a védekezési mechanizmusom, nyolc kilót fogytam, úgy éreztem, nem bírom ezt a más, számomra kegyetlen környezetet. Nem értettem az itteni mentalitást, az irigységet, és sok minden mást sem. Egyedül voltam, a férjemmel, családommal csak kéthetente találkoztam. Aztán rájöttem, hogy falakat kell magam köré húznom, meg kell tanulnom megvédeni magam. Először egyedül dolgoztam, mindenre magam voltam, aztán rájöttem, hogy csapatban, csapattal sokkal könnyebb. Ezért aztán kezdtem újraépíteni magam köré az embereket. Ez kihúzott a kátyúból. Végül úgy alakult, hogy a férjem is itt kapott munkát, gondoltam, ketten már valahogy kibírjuk. Vettünk lakást, de igazán akkor lett jobb a közérzetem, az jelentett áttörést, mikor megvettük a tanyát, ahol most élünk. A természet közelsége, a kutyák, a kert mindent megváltoztatott. Addig nem is tudtam, hogy van egy olyan tulajdonságom, hogy imádom a földet! Ez honnan jött, nem tudom, de ma már kimondhatom, hogy otthonra találtunk, nem hiányzik Kassa.


Sokan kíváncsiak, milyen lehet egy színésszel élni?

El kell fogadni az egyedüllétet: színházba, eseményekre, meghívásokra egyedül járok, mert ha ő például öt darabban is játszik, akkor annyira elfoglalt, hogy szinte lehetetlen a közös program megszervezése. A színész felesége gyakran van egyedül mindenre. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen pörgős – van egy kényszer, hogy ne üljek otthon, hogy feltaláljam magam. Megyek, csinálom a dolgokat, és nem siránkozom. Á, de igen, néha igen! Aztán folytatom tovább. Este tízre, mire a férjem hazaér, már megoldottam a problémákat. Nem könnyű élet, de nagyon szép.

Megnézed őt a próbákon, és a kritikusa is vagy?

Igen, persze. Aztán elutasítja, amit mondok, és felvilágosít, hogy nincs igazam De azért többnyire meghallgat, és hallgat is rám.


Hogyan telik egy napod?

Mindegyik másként. A mai például úgy, hogy otthonról a színházig18 kilométert bicikliztem, aztán a férjem öltözőjében fél órát zuhanyoztam. Mint említettem, egy tanyán lakunk, Kingyesen. Tavaly is bicikliztem nyáron, és most újra elkezdtem. Számítógéphez kötött a munkám, egész nap ülök, autóval járok, kell a mozgás. Bár otthon sok a tennivaló a kertben, a fűnyírás is rám vár, de az nem az a fajta munka, ami ahhoz kell, hogy ötvenéves kor után is mozgékonyak maradjunk. A délelőtti munka után vagy elmegyek ebédre vagy nem, attól függően, mennyi a feladatom. Ha sok a munkám, akkor este megyek haza. Otthon relaxálok: fűnyírással, kertgondozással. Óriási kertünk van, én törődöm vele egyedül. Nagyon szép a fűszerkertem, gyümölcsfáink is vannak. Ilyenkor már a kertből főzök, szinte önellátóak vagyunk.


A kerten kívül még mi a hobbid?

A kézműves szappankészítés. Már nem emlékszem, hogyan kezdtem, de belevágtam. Talán az volt az ok, hogy karácsonykor szeretem meglepni a szeretteimet valami sajáttal, egyedivel. Emlékszem, tavalyelőtt karácsonykor 200 darab szappant készítettem, minden ismerősömet ezzel leptem meg. Az internetről tanultam, szereztem a recepteket, meg a hozzávalókat. Az első darabok nem voltak se szépek, se jók, de nem adtam fel. Tovább kísérleteztem a receptekkel, arányokkal, színekkel és illatokkal. Teszek bele pílinget, virágszirmokat, vagy ami éppen eszembe jut. Készítek citromosat, levendulásat, gyógynövényeset. Adom ajándékba, és mi is ezt használjuk otthon. A legnagyobb sikerem az volt, mikor egy ismerősöm elmondta, ez az egyetlen, amitől nem kap kiütéseket. A szappankészítés megnyugtat, ugyanúgy, mint a fűnyírás. A tologatóssal is szeretek dolgozni, de az nem olyan nagy izgalom, úgyhogy vettem magamnak egy fűnyíró traktort. Csak a férjem ne lássa, ahogy manőverezek...

Mik a terveid, mi az, amit még szeretnél kipróbálni?

Szeretnék megtanulni franciául és németül. Szeretném, ha újra életem része lenne a rendszeres mozgás. Régebben jógáztam, aztán abbahagytam. Most már nagyon hiányzik, jó lenne újrakezdeni. Állandóan szeretném csinosítani a házat. Szeretnénk egyszer fajtiszta kutyatenyészettel foglalkozni. Szeretnék minél többet együtt lenni a férjemmel.


Van olyan álmod, ami még nem valósult meg?

Nincsenek nagy álmaim. Szeretnék még egyszer elmenni Amerikába, ott él a húgom. Egyszer már voltam nála, húsz éve, és körülnéznék megint. Régebben szenvedélyes utazók voltunk: bejártuk Spanyolországot, Törökországot, Jordániát... Az utóbbi időben nem utazunk sokat, mert nagyon szeretünk otthon lenni a tanyán.

Mi a titka a sikereidnek, és annak, hogy jól érzed magad a bőrödben?

Nekem nagyon fontos a család, a férjem, aki egyben a legjobb barátom is. Mindent meg tudunk beszélni, annak ellenére, hogy teljesen más a természetünk, mégis kiegészítjük egymást. Ő lassúbb, én gyorsabb vagyok. Őt noszogatni kell, engem vissza kell tartani. Szeretek dolgozni, de amikor unalmassá válik, akkor újat kezdek. Ha valamit rossznak érzek, elmenekülök. Lehet, hogy ez gyávaság vagy éppen bátorság, nem tudom. Sokat segített, tapasztalatokat adott az angliai utam is. Pont jó időben mentem ki, találtam munkát, és mikor visszajöttem, abból éltem: fordítottam, filmeket fordítottam, angolt tanítottam, nyelviskolát alapítottam. A siker titka a bátorság, a merészség, a kitartás. Régebben sokat lelkiztem, szenvedtem, gyötrődtem, sajnáltam magam. Mára megtanultam, hogy nem szabad siránkozni. Megtanultam kimondani, ha valami bánt, vagy nem értek egyet valamivel. Nem morogni kell magunkban, hanem elmondani annak, akit az a bizonyos dolog rajtunk kívül érint. És nem elég elmondani, megoldást is kell keresni, találni, ajánlani. Még most is azt tanulom, hogy úgy kritizáljak, vagy úgy mondjak véleményt, hogy az másnak ne fájjon, és találjunk közös megoldást. Sokáig éreztem magam boldogtalannak, mindig volt valami, ami nem tetszett. Ma már bölcsebb lettem, és tudom, hogy a boldogságot is meg kell tanulni.


Te hogyan tanultad meg?

Tudatosítani kell, hogy a boldogságért nem a környezet tehet, hanem az ember maga. Egyszer azt mondta nekem valaki: meg kell tanulni örülni a madárkának, a növénykének, minden apróságnak. Mennyire igaz! A férjemtől is sokat tanultam, például, hogy pozitívan kell nézni a dolgokra, hogy adni kell másoknak. Ma már rájöttem, minden csoda három napig tart. Ha hibát követek el, három napig lesz érdekes, utána már senki se törődik vele. Kell persze egy jó humorérzékkel megáldott férj, együtt nevetés, és az, hogy a munkahelyen is megöleljenek. Mindenki hibázik, nemcsak én. A rossz dolgokból is lehet jót tanulni.


Felvételek az interjúalany archívumából
A nyitóképen, valamint az 1. és a 4. képen Fabó Mária
2. kép: Biciklisek, balról a második Fabó Mária
3.kép: A férjjel, Fabó Tiborral
5.kép: Pihenés kutyussal
6. kép: A tanya maga a paradicsom
7.kép: Az egyik hobbi a fűnyírás traktorral
8. kép: Marika a kertben
9.kép: Saját szappanok, ez is hobbi
10.kép: Kerti csodák

Hozzászólások

@

Küldés