Egy pofonnal kezdődik…

Bernád Emese  2007.11.27. 11:38

Számtalan szakember elmondta már a véleményét a családon belüli erőszak témájáról…

…könyvtárnyi könyvet összeírtak pszichológusok, pedagógusok, jogászok: egyszóval nem én leszek az, aki most megmondja a tutit. Semmi új a nap alatt, az erőszak, mondhatni örök és változatlan. Ismert az erőszak körforgása, hogy az erőszakban felnövő gyerekek többsége, nem ismervén más megoldást, problémamegoldó módszerként maga is erőszakhoz fog nyúlni. Egyszerűen továbbviszi a szülőktől ellesett magatartást, annak ellenére is, hogy gyerekként sokat sírt és rettegett miatta.

Sajnos, a nők elenyésző része vet csak véget egy ilyen megalázó és (sokszor élet)veszélyes kapcsolatnak. Ok mindig akad: az otthonról menekülőnek nincs hova mennie, fél, hogy nem lesz pénzük, nem akarja a gyerekeket elszakítani otthonuktól, apjuktól. Nem beszélve arról, hogy sokan már ilyen vészterhes környezetben nőttek fel, tehát számukra a házastárs erőszakos fellépése nem szokatlan dolog.

Ismerem a rendszeres testi és/vagy lelki erőszakban élők problémáit, tudom, földbe tiport önbecsülésükkel nehéz, szinte lehetetlen jó döntést hozni. Mert ha az anya és gyerekei otthonuk elhagyása mellett döntenek, rendszerint nincs hova menniük. Ha valamelyik civil szervezet segítségével találnak is átmeneti szállást, az mégsem pótolja egy otthon melegét. Nem egyszerű kiszakadni az ismerős mindennapokból, elszakadni ismerősöktől, barátoktól. Új életet kell kezdeni, új munkahellyel, új iskolával. Mindeközben meg kell birkózni a lelki terhekkel is, anyának és gyereknek egyaránt. És bizony megesik, hogy a jövő bizonytalansága mellett még a múlt erőszakos bizonyossága is jobb színben tűnik fel…

Sok nő, félve a bizonytalanságoktól, inkább ragaszkodik a biztos dolgokhoz, mégha vészterhesek is. Leggyakrabban sajnos a gyerekkel takaróznak, velük indokolják maradásukat egy erőszakos kapcsolatban. Mert a gyereknek jobb, ha családban nő fel, nem lehet elszakítani az apjától. Meg hát az apai kereset is sokat jelent, enélkül ő, az anya, nem tudná biztosítani a boldoguláshoz szükséges dolgokat. Durvára fordítva: nem baj, ha a párom rendszeresen ütlegel, de legalább a gyereknek tudok márkás dolgokat venni. Megéri az áldozatot! Megéri???

Sok bántalmazott anyához hasonlóan unokanővérem is ezt mondogatta, ezzel vigasztalgatta magát hosszú éveken át. Mígnem egy szép napon frissen érettségizett fia elébe állt és kijelentette: külföldre költözik. Nem bírja tovább nézni anyja öngyilkos önfeláldozását, nem bírja tovább cipelni a lelki terhet, hogy az anyja feláldozta miatta az életét. Munkát már talált, mondta, és ha az anyja azt akarja, hogy néha hazalátogasson, akkor tegye rendbe az életét.

Sógornőmet, aki egyre keményebb lelki terror áldozata, is már csak a pénz tartja a férje mellett. Jövőt firtató kérdésemre elővette a jól ismert kifogást: a gyerekek érdekeit. Igen ám, de ha már a tízéves fia is azért könyörög neki, hogy költözzenek el messzire az apától, akkor azért nem ártana egy kicsit elgondolkodni a dolgon.

Akkor most kinek az érdekéről beszélünk?

Hozzászólások

@

Küldés