És aztán?

Póda Erzsébet 2007.11.20. 13:08

Csak ülök és hallgatom, amint a középiskolás lány beszél.

Szép vonásait eltorzítja az erős smink. Divatos topja és csípőnadrágja közül kikandikál csinos, lapos hasija. Hosszú barna haja a derekát súrolja. Idegesen rágózik. Elszántság árad a szeméből, de mintha haragudna is a világra. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a koránál fogva nem találja még a helyét, ezért ilyen zaklatott. Bizonytalannak tűnik, mégis biztos elképzelései vannak a jövőjére vonatkozóan. Már ami a párkapcsolatot illeti.

Azt állítja, a legfontosabb dolog az életben a szerelem és a család.

Azt mondja, a szerelem bizonyítéka a féltékenység.

Azt is mondja, egy pofon a fiútól még igazán nem jelent semmit. Sőt, bólogat, ez is csak örömteljes bizonyíték. Arra, hogy a lány igazán fontos neki.

Azt mondja, a féltékeny szó pozitív értelmet takar. A fiú félti a lányt. Hogy mitől? Mindentől. A rossztól, meg másoktól. Főleg másoktól. Barátnőktől, azok úgyis csak hülyeségeket beszélnek. És a barátoktól, de legfőképpen más fiúktól. Mert csakis magának akarja és ez jó. Ez az egészben a legjobb. Ő sem akar senkit, és semmi mást, csak egy fiúhoz tartozni. Az övé lenni, felolvadni benne, mindent úgy tenni, ahogy azt a fiú akarja. Azt mondja, gyereket is akar. A legjobb lenne, ha fia születne. A férjek akkor örülnek, ha fiuk születik.

Beszélgetésünk egész ideje alatt egy darab papírra firkál. Egy nevet. Többször is, egymás alá, mellé és fölé. Nem a sajátját, hanem annak a fiúnak a vezetéknevét, akivel most jár.

Megütött, kérdezem. Lesüti a szemét, arcán sötét árny suhan át. Csak egyszer, válaszolja. Vagyis kétszer. Valahányszor. Nem sokszor. De nem volt szándékos, mentegeti, szerelemből tette… Riadtan néz rám. Különben is, idegesen megvonja a vállát, én viselkedtem hülyén. Megérdemeltem, mert buta liba vagyok. Most már haragosan villan a tekintete. Mit akar, hiszen ez normális: apu is lekever néha anyunak... És aztán?...

És aztán…?