Kínzók és áldozatok

Siposs Ildikó 2007.11.15. 9:27

Évekkel ezelőtt, kezdő újságíróként, tényfeltáró riportot készítettem a családon belüli erőszak témájában.

Eltelt vagy tizenöt év, és még ma is éppolyan értetlenül állok a történtek előtt, mint akkoriban.

Családi ház: apa, anya és nagykorú lányuk lakóhelye. Hihetetlen, hogy azon az éjszakán senki sem hallotta meg a segélykiáltásukat! Vagy mégis? A történet már évek óta zajlott: kiabálás, veszekedés, verekedés, elköltözés, visszaköltözés. Igen, itt a visszaköltözésen a hangsúly.

Ugyanis anya és lánya önként tértek vissza kínzójukhoz és a kibékülés idején mindenki rossz volt, aki a bajban segíteni próbált. A szomszédok is, amikor az egyik „cirkusz“ miatt kihívták a rendőröket. Így aztán ők lehúzták a redőnyt, és nem avatkoztak többé a család belügyeibe. Az utolsó menekülés az ablakon keresztül történt, s verekedés közben eltört a lány keze. Nemsokára mégis visszaköltöztek az erkélyes, kandallós családi házba. Azon az éjszakán sem voltak hangosabbak, mint előtte, a szomszédok nem sejtették a legrosszabbat. Csak a szokásos veszekedés – gondolták. A férfi hajnalban a határőrségre hajtott, ahol közölte: „Megbüntettem őket!“ A rendőröket egy rettenetes mészárszék látványa várta: a férfi a kandalló fémlapátjával brutálisan agyonverte a két nőt. Valószínűleg elmebeteg volt... Nem követtem a sorsát. A feleség családja ugyanazt mondta, mint a szomszédok: a menekülésben segítettek, azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy a nők mégis visszamenjenek kínzásaik helyszínére. Végül még a segítőiket tartották hibásnak, mondván: szét akarják verni a családot.

Nem hittem, hogy van ilyen, de azóta tudom. És tudom azt is, hogy létezik egy pont, amelyen túljutva már nem tudunk segíteni azokon, akik a sorsukba rohannak. A pszichológia is kutatja ezt a különleges függőségi viszonyt áldozat és kínzója közt. Nem egyszer előfordul, hogy egy nő, akár háromszor is olyan férjet választ, aki ütni fogja, pedig éppen ezért menekült az előző párjától.

Beszéltem olyan idős asszonnyal, aki több évtizede él békés, szeretetteljes élettársi kapcsolatban, mégis azt mondja, a férje, aki ütötte, verte – az volt az igazi. Azt viszont nem tudtam meg tőle, vajon miért? Talán az elszállt fiatalság, az emlékek megszépülése révén…?

A családon belüli erőszak az erőszak erőszakot szül törvényszerűsége alapján adódik tovább, mintegy hagyományként: generációról generációra. „– Engem is jól megvertek, s mégis milyen ember lettem!“ – mondják sokan, és ezen az alapon élik életüket. Most nem az odalegyintésekre, néhány elcsattant pofonra gondolok, hanem a jókora elagyabugyálásokra, monoklikra, véraláfutásokra. A gyenge emberek erőfitogtatásaira. Amikor a kis nyápic szomszéd vérben forgó szemekkel kergeti a ház körül a feleségét meg a sok gyereket. Akik aztán éjjel sem mernek visszamenni a házba, s kinn alszanak az állatokkal. Másnap persze iskola, ott meg csak észreveszik a furcsa szagot, a szalmatöreket. Idővel a gyerek talán el is mondja mi történt, vagy a szomszédjában lakó osztálytársa árulja el a titkot. Mégsem tehetünk semmit, a családtagok védik egymást, nem vallanak az apa ellen, inkább kinn alszanak évente pár éjszakát az istállóban. „Jó ember az kérem, csak az ital, az az oka mindennek...“

Sok rossznak oka az ital, de nem mindennek. Ma már tudjuk, hogy többféle alkoholizmus létezik. Vannak időszakosan ivók, és vannak akik már régóta tomboló pszichés megbetegedésüket öblítik le itallal, ami még inkább bezavar a személyiségükbe. Valaki a depresszióját kezeli vele, s van aki így akar férfinak látszani (pedig az ízét is utálja). Emellett pár szót ejtenék a drogokról, melyek hatása alatt elmosódnak a határok, a valóság kitágul, hiányuk esetén pedig dührohamok, ámokfutások súlyát kénytelen elviselni a család.

Persze van az erőszaknak a testi erőszaknál egy sokkal kifinomultabb formája is. A férfi, aki az ujja hegyével törli le a szekrény tetejét, vajon van-e ott por, és mennyi. A családfő, aki gyerekként kezeli feleségét, szavakkal sebzi, méltóságában bántja meg, rendszeresen. „Ugyan, te semmit sem tudsz!“ Aki a családja minden tagját életképtelen hülyeként kezeli. Higgyék el, ha eleget mondja, az áldozata elhiszi neki, hogy valóban béna, esetlen, tudatlan és lehetetlen, meg csúnya, idővel öreg és szenilis is. Közben meg pont ezek az emberek nem tudnak meglenni mások nélkül. Ha jobban megnézzük: a saját tehetetlenségüket verik le a családon, csak éppen szóban.

A családon belüli erőszak további fajtáira inkább nem térnék ki: a gyerekekkel való visszaélést, vagy a vérfertőzést rettenetesebbnek tartom mindennél! Az olyan ember, aki ilyesmire képes, nem való az egészséges társadalomba. Az érintetteknek pedig minden lehetséges segítséget meg kellene kapniuk a probléma feldolgozásához. Az érzelmi zsarolások személyiségromboló hatásáról hosszasan beszélhetnének a pszichológusok: sok brutális férj volt érzelmileg zsarolt gyermek...

Az alkoholproblémák, rossz rögzülések a viselkedésben, mind kezelhető dolgok. Ha lehet, még időben forduljon szakemberhez akár az egész család! Néha segíthet a családterápia. Máskor azonban mindez kevés, el kell hagyni a kínzót és le kell vetni az áldozat szerepét! Erre is léteznek már személyiségtréningek, egyéb pszichológiai eljárások.

Egyetlen dolgon nem lehet segíteni: ha valaki azt hiszi, hogy egyik kapcsolatból csak a másikba menekülhet. Nem így van! Ami segít: ha időnként önmagunkkal vagyunk, megtapasztaljuk a saját korlátainkat és lehetőségeinket. Ezáltal jobban megérthetjük önmagunkat és a másikat is, valódi kompromisszumokra leszünk képesek, amik nem azonosak önmagunk feladásával!

Nagy szükség van erre, hogy ne lehessünk áldozatok, de ne válhasson belőlünk kínzó sem!