„Milyen volt szőkesége...”

Robert H.Raven  2010.11.29. 6:35

A hosszú éjszakai repülőút kiszívja az összes energiát az emberből.

Tizenkét órán keresztül hallgatni a motorok folyamatos, monoton morgását, figyelni a gép rázkódását, tudni, hogy milyen erők dolgoznak fönn és mixelik a hideg és meleg levegőt izmos, turbuláló katyvasszá, ami egy 70 tonnás és 900km/órával szálguldó gépet olyan könnyen ráz, mint a kutya a lábtörlőt, bizony eléggé fárasztó. De én vagyok a hibás, nem vitás. Repülőn nem tud lekötni semmi. Valószínűleg hiányzik a kontroll érzése, ami például egy autóban megvan. Még ha nem is én vezetem, de tudom, hogy vész esetén tudnám vezetni. A repülőgépen csak ülésre vagyok ítélve – sem olvasni, sem zenét hallgatni, sem filmet nézni, aludni nem tudok. Aztán megérkezek az utolsó előtti állomásra, magam mögött hagyom Ázsia minden titkát, amit még nem volt hajlandó elárulni, minden ízét, arcát, amit még nem mutatott meg, és megérkezem Európába.

Kora reggel, hideg, céltalan várakozás és ücsörgés a repülőtéren a kapu előtt. Figyelem, hogy kik mehetnek ilyen korai órán Budapestre. Egy norvég pár mélán bámulja az újságot, két kőműves kinézetű alak érkezik egy barna plüsspárnával, amiről rajzfilmfigura kedvességű rénszarvas figyel, kerek szemekkel. Jópofa. Kéne nekem is egy! De elvetem a gondolatot, miközben tudom, hogy később meg fogom bánni.

A beszállás időben elkezdődik, de valami miatt nem nyitják ki a gép ajtaját, és mi, az utasok, várunk a folyosón, és próbálunk a gép ajtaján lévő kis ablakon belesni, történik-e már valami. Megjelenik egy szőke lány, a hüvelykujját felfelé tartva jelez, majd kinyílik az ajtó.

Elérkeztem az utam utolsó felvonásához. Hazaérkezni szeretek, de mindig szomorú vagyok picit. Az elutazás az újdonság ígéretét hordozza, még akkor is, ha nem először látogatom meg a helyet – a visszaút pedig a befejezett befejezetlenség hangulatába taszít. Mennyi minden volt még, amit nem láttam, még kellett volna két nap, még el kellett volna mennem ide, vagy oda, mit találtam volna, ha továbbmegyek azon az utcán...? Ilyen kérdések foglalkoztatnak.

Beszállok a gépbe, és kiderül, hogy én vagyok az egyetlen business class utas. A végtelenségig hálás vagyok ezért a Teremtőnek. Én bolond, még így is ragaszkodom a helyemhez, és leülök oda, ahová a beszállókártyám szól. A stewardessek teszik a dolgukat. Ezerszer végigcsinált rutin. Felszállás, turbulencia, végre megnyugszik a gép, és hallom, hogy a hölgyek az első ajtónál lévő ülésükön kikapcsolják a biztonsági övüket, és indulnak munkára. Lehunyt szemmel igyekszem kizárni a gép hideg fém-plexi-műanyag egyvelegét. Már alig-alig érzékelem, hogy az ajtónyitást okézó szőke stewardess elmegy mellettem, és az ő általa kavart kis légörvény formájában az önkéntes magányomba berobban a nőiesség. Rámzúdul az illata, a távolodó lépteinek tompa hangja, a ruhája suhogása. Kinyitom a szemem, őt nem látom már, de bevillanak azoknak a nőknek az arcai, akik eddig fontosak voltak és valamiért szerettem őket.

Visszajön, és elhatározom, hogy megfigyelem. Háttal áll. Csinos és szőke. A kezét figyelem, ahogy ráteszi az előttem lévő ülés támlájára. Megfordul! A rám ömlött nőiessége már felébresztett, de ismét levesz a lábamról az, ahogy megfordul. Kicsit hátrafordítja a fejét, én látok pár hajszálat elszabadulni. A lófarokba fogott haja libben, előbb a válla követi a fejfordulatot, majd a teste. Ezzel nem tudok mit kezdeni! Elegáns, és talán Londonban tanítják viselkedés-órákon...

Ott tanulta, vagy ez a mozdulatsor nála természetes?

Megszólít, angolul.

Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy angolul válaszoljak-e, mert úgy biztos, hogy csak a minimálisra szorítkozunk a beszélgetést illetően, de ez a pár pillanatnyi megingás elég, hogy magyarul válaszoljak. Kicsit meglepődik. Olyan, mintha megsértettem volna, és máris szabadkozik, hogy nem gondolta, hogy ilyen korai járaton magyarok lennének.

Ahogy beszél, a nap átvilágít a gépen, és mézszínnel keretezi. A légkondicionálóból áramló fuvallat áttáncol az elszabadult hajszálain és tincsein. Az arca, talán a magyar válaszom miatt, kemény és büszke, szemei nem könnyen adják ki titkaikat. Hirtelen meglátom benne a természetes nőt, és úgy képzelem, hogy ez az arc nem kiáltva hívja, hanem lágyan inti magához azt, akit jelenlétével esetleg megajándékoz.

Kérek egy narancslét, s ahogy kihozza, odatérdel az előttem lévő üléssorra, és a támlára támaszkodva mondja, hogy az előző nap mennyire foglalt volt a business class, mert a finn miniszterelnöknő repült Budapestre. Ahelyett, hogy valami értelmeset mondanék, meglepődve a jelenségtől és lebilincselődve a természetességétől, csak valami őrült magyarázattal állok elő a mindenkori finn nagykoalícióról. Már így is elfeledtette velem a mögöttem lévő tizenegynéhány repüléssel telt órát, de tovább fokozza bennem azt az érzést, amit egy férfi akkor él át, amikor azt érzi, hogy most nem átlagos nővel találkozott.

Ami nálam mindig torokköszörüléssel jár és azzal, hogy a felszabaduló birtoklási vágyat próbálom valahogy elfojtani. Sikerül, megtörténik, de közben ő kicsit pimasz lesz azzal, hogy megkérdezi, az akcentusomból találgatni kezdi, honnan származom.

A válaszom meg sem várja, úgy közli, hogy most kérhetek bármit, mert én vagyok az egyetlen utasuk. Nem szeretem azokat az utasokat, akik jópofáskodnak a stewardesekkel, de most azt mondanám, hogy nem vagyok sem éhes, sem szomjas, de üljön le és beszélgessünk sokáig. Hosszan, mindenről! Ehelyett (Istenem, lúzer vagyok ilyenkor) azt mondom, hogy nem kérek semmit, és minden jó!

De nem jó semmi!

Az sem jó, hogy be tudtam magamnak bizonyítani, hogy tévedtem! Mert amikor a beszállásnál az ablakban megláttam a szőkeségét, a temperamentumát, és ahogy intézkedett, azt gondoltam, megvan benne minden, amit utálok. De fél óra elteltével azt gondoltam, hogy talán meglehet benne minden... Minden, amit keresek!

Hozzászólások

@

Küldés