A protekció átka


Nagy Erika  2010.3.9. 21:04

Abban az időben, amikor három éves voltam, még nem volt egyszerű az óvodában elhelyezni a gyereket.

Még akkor sem, ha az anya dolgozott. Csak az iskolakezdés előtti év volt kötelező, oda viszont mindenkinek mennie kellett. Irigykedve néztem minden reggel a nővéremet, amikor édesanyám felültette a kerékpárra és elhajtottak az óvoda irányában. Csak azt nem értettem, mi az oka annak, hogy általában sírástól hangos volt a készülődés. De cseréltem volna vele! Most már tudom, hogy ő pedig velem.

Annyira irigykedtem, hogy egy nap arra vetemedtem, hogy elinduljak világot látni. Nem szóltam senkinek, csak kiosontam és mentem, mentem…

…addig, amíg megérkeztem álmaim intézményébe. Be is mentem, tudtam az útirányt, voltam ott már pár alkalommal. Szerencsém volt, mert a nővérem keresztanyja volt az igazgatónő, így csodálatos fogadtatásban volt részem. Pillanatok alatt annyi játékot adtak elém, hogy az maga volt a Kánaán. Majd arra eszméltem, hogy édesanyám ott áll mellettem. Ma sem tudom, hogy kit szalasztottak hozzánk, mert ugye akkoriban még nem volt telefon, csak talán négy darab a faluban. Olyan zokogásban törtem ki, amikor haza akart vinni jóanyám, hogy a szívnek meg kellett szakadni. Addig - addig szipogtam, amíg olyan döntés született, hogy hétfőtől mehetek a kiscsoportba.

Amennyire emlékszem, az első reggel hatalmas lázban égtem, annyira, hogy hajnalok hajnalán képes lettem volna útnak indulni. Olyan boldogan mentem, hogy messziről kiabáltam mindenkinek, akivel csak találkoztunk az úton, hogy képzelje, óvodás lettem! Nevettek is rajtam eleget, és mondogatták, hogy egy év múlva már nem fogok ennyire örülni. Nem értettem…

Egy hónap sem telt el, amikor eljött az a pillanat, hogy jobb lett volna otthon. Mert: ágy nem volt egy darab sem, ezért nyáron a fűre lerakott takarókon kellett aludnunk, télen pedig széken ülve az asztalra borulva. Ez maga volt a pokol! Teljesen elgémberedtünk, olyanok voltunk, mint a koravén nyugdíjasok, miután letelt a pihenés ideje. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen mennem, de nem volt kegyelem. Már nem. Ittam keserű levét akaratosságomnak. De meg is érdemeltem.

Majd megszoktam. Igaz, három esztendőm volt rá…



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egy pohár tej

Póda Erzsébet

A gyerekek azon, már-már mítoszba tartozó kategóriájába tartoztam, akik mindig jók voltak.

2010.3.30.  4    2


Nagytestvér, kistestvér

Fodor Tekla

– Megmondom anyunak...! – megszámolni sem tudom, hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a mondatot

2010.3.29.    1


Koszos mancsok, maszatos pofi

Halász Kata

Vajon mi is számít csínytevésnek?

2010.3.23.  1    2


Gyerekként minden más

Mészáros Krisztina

Lelkünk legmélyén, mi felnőttek, ugyanazok a szorongó gyerkőcök vagyunk, mint iskolás korunkban.

2010.3.20.    4


Éjszakai kalandok

Szabó Sylvia

Nem emlékszem pontosan, serdülőkorom melyik évében történt az alábbi esemény.

2010.3.17.    4


Gyermekkorunk

Csepy Enikő

Gyermekkorunk tele van olyan pillanatokkal, melyekre visszagondolva akaratlanul is mosolyra húzódik a szánk.

2010.3.15.    2

A rovat további cikkei

Izolacska

Dráfi Emese

Mindig rossz gyerek voltam – azaz, csak eleven, csak túl energikus csak túl csintalan...

2010.3.11.    2