Nagytestvér, kistestvér


Fodor Tekla  2010.3.29. 5:14

– Megmondom anyunak...! – megszámolni sem tudom, hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a mondatot

Hat évvel idősebb nővérem, ezzel, a számára varázsmondattal, mindent elért, amit szeretett volna: csokoládém felét, babám ruháját, legszebb tollam, újonnan kapott hajpántomat. Egyszóval mindent.

Ennek köszönhetően hallgattam el a taslikat, pofonokat amelyekkel, nem gyakran, de bizony néha-néha „megajándékozott”. Titkait féltve őriztem, még abban az esetben is, ha szüleim, főképp édesanyám, a lehető legszebb babát ajánlotta fel cserébe. Persze részéről sem volt szép dolog, hogy ily módon próbált belőlem kiszedni holmi információkat, de nővérem már a lázadó korszakát élte...
Valahol meg tudtam (és tudom) érteni aggódó anyukám.
Ami számomra mai napig felfoghatatlan az, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a fajta bugyutaságot, mellyel akkoriban éltem mindennapjaim.

Megmondom anyunak, hogy a karórád beesett a szekrény mögé!
Megmondom anyunak, hogy átmentél az úton!
Megmondom anyunak, hogy nem a mászkálónál voltál, hanem hátramentél a diófához!
Megmondom anyunak, hogy pillanatragasztóval ragasztottad meg az éjjeli lámpád, amit azután törtél el, miután anyu megmondta, hogy ne labdázz a házba!
Megmondom anyunak, hogy nem írattad be ellenőrződbe a rossz jegyet, amit kézimunkaórán kaptál!


A listát természetesen a végtelenségig folytathatnám. A lényeg annyi, hogy eme mondatok hallatán mindig megijedtem, pedig szüleimtől a szidáson kívül sosem kaptam még egy pofont sem. Én voltam a kisebb, aki mindig ügyes volt, nem pofázott és nem rosszalkodott (túl sokat). Valamiért mégis féltem. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történhet, ha a fenti dolgok kiderültek volna.

Most már tudom: semmi.

Talán egy-két szigorúbb szó, annak érdekében, hogy szüleim tudta nélkül, semmi olyat ne tegyek, ami veszélyes lehet. Gondolok itt az úton való átkelésre, hiszen tudjuk, hogy bizony ezelőtt 15-20 évvel is számos szakképzetlen személy szerezte meg könnyedén a jogosítványt.

Ma már panaszra nincs okom. Nővéremmel a lehető legjobb kapcsolatunk van, amit testvérek kívánhatnának. Bár közel 600 kilométer választ el bennünket, a napi telefonbeszélgetések szinte sosem maradnak el. Együtt készülünk közelgő esküvőjére, sőt a rendezvény főszervezői címét is megkaptam.

Jókat nevetünk a gyerekkori csínytevéseinken, de sajnos bugyutaságomra mai napig nem kaptunk választ. Talán soha nem is fogunk. Ettől szépek, értékesek és egyediek emlékeink.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egy pohár tej

Póda Erzsébet

A gyerekek azon, már-már mítoszba tartozó kategóriájába tartoztam, akik mindig jók voltak.

2010.3.30.  4    2


Koszos mancsok, maszatos pofi

Halász Kata

Vajon mi is számít csínytevésnek?

2010.3.23.  1    2


Gyerekként minden más

Mészáros Krisztina

Lelkünk legmélyén, mi felnőttek, ugyanazok a szorongó gyerkőcök vagyunk, mint iskolás korunkban.

2010.3.20.    4


Éjszakai kalandok

Szabó Sylvia

Nem emlékszem pontosan, serdülőkorom melyik évében történt az alábbi esemény.

2010.3.17.    4


Gyermekkorunk

Csepy Enikő

Gyermekkorunk tele van olyan pillanatokkal, melyekre visszagondolva akaratlanul is mosolyra húzódik a szánk.

2010.3.15.    2


Izolacska

Dráfi Emese

Mindig rossz gyerek voltam – azaz, csak eleven, csak túl energikus csak túl csintalan...

2010.3.11.    2

A rovat további cikkei

A protekció átka

Nagy Erika

Abban az időben, amikor három éves voltam, még nem volt egyszerű az óvodában elhelyezni a gyereket.

2010.3.9.