Izolacska


Dráfi Emese  2010.3.11. 21:32

Mindig rossz gyerek voltam – azaz, csak eleven, csak túl energikus csak túl csintalan...

Amíg szüleim dolgoztak, sok mindent műveltem. Ugráltam a vasútállomás kiszuperált vagonjain, leugráltam az óvoda tetejéről, verekedtem, és sorozatosan borsot törtem szüleim orra alá. Persze nem direkt. Ilyen voltam!

Sok mindenről írhatnék, sok gyerekkori csínytevés van a tarsolyomban. Például a lépcsőházunkban lakott egy néni, aki állandóan kiabált a testvéremmel és velem, és akit, szegényt, a hetedik emeleti erkélyünkről utálatunk jeléül egyszer megdobáltunk paradicsommal. Aztán, voltak apróbb pikáns dolgok is, amikor például fogadásból lenyeltem egy gilisztadarabot, erőmet és bátorságomat fitogtatva. Ja és persze az ovis éveim! Külön kategória. Fő művem természetesen A szökés volt! Egyszer megszöktem az oviból, és milyen szép nap is volt az! De mégis, a kedvencem az „izolacskás” történet, amit még tanító koromban is elmeséltem egy-egy csintalan diákomnak.

De kezdjük az elején. Mi is az az „izolacska”? A velem kábé egykorú, Felvidéken élők, tudják, hogy az óvodában (a szocializmusban) volt egy elkülönítő helység, amit szlovákul úgy neveztek izolacska (izolačka), ahova a napközben megbetegedett gyereket fektették, izolálva a többiektől, amíg az anyukájuk értük nem ment. )Remélem, nem veszik zokon tőlem, ha én továbbra is csak izolacskának említem majd.)

A mi ovinkban ennek a helységnek a fala üvegből volt. És itt, ennél a pontnál, már elindulhat a fantáziájuk, ha én csintalan, eleven voltam, akkor…? Szóval egy napon engem, kérem, bezártak az izolacskába! Na nem azért, mert megbetegedtem. Hanem azért, mert nem akartam aludni. A helyzet az volt, hogy ezt utáltam. Kötelező délutáni terrorzizé. Elismerem, hogy van, aki szeret ott aludni. Azt is elismerem, hogy a fejlődésben levő szervezetnek szüksége van a pihenésre. De én már hatéves voltam, és eszem ágában sem volt ez a haszontalan időtöltés. Ennek hangot is adtam. Állandóan felültem, énekeltem, szavaltam, beszéltem, nevetgéltem, húzogattam a mellettem levő paplanját. Amikor az óvó néninek elege lett ebből, végső elkeseredésében bezárt az izolacskába. (Megjegyzem, inkább képeskönyvet adhatott volna a kezembe, akkor talán csendben maradtam volna, amíg a többiek aludtak.) De nem! Az én buzgó óvó nénim elkülönített. Legalábbis azt hitte. Nem számított az üvegfallal! Én viszont mindjárt felfedeztem. És jelentem, én, Dráfi Emese, ki is használtam! Azon a délutánon senki nem aludt, mivel minden kis szempár kacagva bámulta az izolacska üvegfalát, mert a másik oldalán egy szőke göndör hajú kisördög ugrált, balettozott, grimaszokat vágott és némajelenetet játszott. Az óvó néni eleinte mutogatott, próbálta kezelni a helyzetet, de végül, hál Istennek a humorérzéke győzött, és jót nevetett a többiekkel együtt.

És meg valami! Soha többet nem zártak be az izolacskába…



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egy pohár tej

Póda Erzsébet

A gyerekek azon, már-már mítoszba tartozó kategóriájába tartoztam, akik mindig jók voltak.

2010.3.30.  4    2


Nagytestvér, kistestvér

Fodor Tekla

– Megmondom anyunak...! – megszámolni sem tudom, hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a mondatot

2010.3.29.    1


Koszos mancsok, maszatos pofi

Halász Kata

Vajon mi is számít csínytevésnek?

2010.3.23.  1    2


Gyerekként minden más

Mészáros Krisztina

Lelkünk legmélyén, mi felnőttek, ugyanazok a szorongó gyerkőcök vagyunk, mint iskolás korunkban.

2010.3.20.    4


Éjszakai kalandok

Szabó Sylvia

Nem emlékszem pontosan, serdülőkorom melyik évében történt az alábbi esemény.

2010.3.17.    4


Gyermekkorunk

Csepy Enikő

Gyermekkorunk tele van olyan pillanatokkal, melyekre visszagondolva akaratlanul is mosolyra húzódik a szánk.

2010.3.15.    2

A rovat további cikkei

A protekció átka

Nagy Erika

Abban az időben, amikor három éves voltam, még nem volt egyszerű az óvodában elhelyezni a gyereket.

2010.3.9.