A dackorszak

Fülöp Éva  2006.6.12. 10:35

Kezdő szülőként, kislányom jóvoltából, mostanában tapasztalom meg, mit is jelent a szó: dackorszak.

Anna lányom huszonhárom hónapos, és máris kitört rajta a dackorszak. Akinek nagyobb gyereke van, az nagyon jól tudja, miről is van szó és hogy ez egy nehéz időszak nemcsak a szülőnek, hanem a gyereknek is. Ebben a korban tudatosítja a gyerek önmaga létezését és szeretné mindenben érvényesíteni a saját akaratát. A szülő dolga pedig az, hogy megszabja a gyermek számára a korlátokat és tüzetesen ragaszkodjon ezek betartásához. Ez egy hosszú folyamat, amely kemény próba elé állítja az idegeket. Azért vannak pillanatok, amelyekre visszagondolva mosolyra derülünk. Egy ilyen eset történt meg velünk a közelmúltban.

Az egész délutánt kint töltöttük a szép napos időben. Bejártuk a várost, betértünk minden szokásos zugba, ismerősökkel találkoztunk, új barátságokat kötöttünk. Hazafelé jövet megálltunk a lakótelepi játszótéren, ahol nagy volt a nyüzsgés: a gyerekek homokoztak, hintáztak, labdáztak, bicikliztek. Anna is szerette volna kivenni a részét mindezekből. Egy ideig szépen homokozott, utána hintázott, mászókát mászott.

Egyszercsak meglátott egy kisfiút nagy focilabdával a kezében, és nagy sietve utána eredt. Hiába szóltam rá, hogy álljon meg, ne fusson a kisfiú után, rám se hederített. Az lett a vége, hogy utána szaladtam, persze a kisfiú addigra már árkon-bokron túl volt. Elkezdtem Annának magyarázni, hogy ilyet nem szabad csinálni, hogy csak úgy fogja magát és elfut, meg sem hallja, hogy hívom. Persze ez nem tetszett neki. Úgy döntöttem, hogy elég volt mára a játszásból, ideje hazamenni. A lányom ezt nem így látta és sírni kezdett. Ilyenkor nincs mit tenni, ragaszkodni kell az eredeti tervhez, mert ha engedünk, a gyerek legközelebb is használni fogja a bevált módszert. Így hát kézen fogtam, és az egész lakótelepen át sírva mentünk haza.

A lépcsőház előtt persze összefutottunk pár szomszéddal, akik még nem látták a kicsit így sírni. Tudták jól miről van itt szó, és csak megértően mosolyogtak. Az egyik szomszéd, próbálta elterelni a gyerek figyelmét, egy igen érdekes kulcstartót mutatott Annának. Arra biztatta, hogy próbálja ő is megpörgetni a kulcstartó közepét. Erre a lányom kicsit gondolkozóba esett és szipogva ezt mondta: „-- Most sírok!“ -- és már bömbölt is tovább.

A lakásba úgy kellett behoznom, mert nem volt hajlandó átlépni a küszöböt. Letettem a folyosón, mondtam neki, üljön le a kis székbe, leveszem a cipőjét. Csak tekergette a fejét, hogy nem. Ott állt legalább húsz percig, bömbölve, krokodilkönnyeket hullatva, mire én tettem-vettem a lakásban, ignorálva őt. Amikor kicsit erőtlenedett a sírás, mindig megkérdeztem: „-- Abbahagytad már a sírást?“ Jött is a válasz: „-- Még nem!“ -- és folytatta tovább. A végén leült a kis székbe és megengedte, hogy levegyem a cipőjét. Megtöröltem az orrát, letöröltem a könnyeket az arcáról, utána hosszú percekig vigasztalódott a nyakamba csimpaszkodva.

Két napig tartott a tanulság ereje -- meghallotta, mikor utána szóltam, nem futott el önkényesen, és ha mondtam, hogy megyünk haza, nem örömmel, de azért sírás nélkül velem tartott. Aztán jött a következő hiszti, de ez már kevesebb ideig tartott és remélem, hogy tovább is fogjuk élvezni a hatását…

Hozzászólások

@

Küldés