(Nem)tipikus gyerekek

Šipošová Miroslava  2007.5.17. 19:27

A hagyományos hozzáállás, a szerepek tipikusan férfiasakra és nőiesekre való osztása, a nemek szerinti gyereknevelés még ma sem számít idejétmúltnak.

A mai napig látni szülőket, akik konokul rózsaszín ruhácskába öltöztetik a kislányaikat és babát nyomnak a kezükbe, és szerintük a kisfiúknak elvből kékben kell, hogy járjanak, kisautóval a kezükben.

Nagyon örülök, hogy az én szüleim hozzáállása nagyon modern volt, és bennünket, a gyerekeiket, hagytak választani, mivel szeretnénk játszani. A hagyományos hozzáállás szerint inkább fiúnak néztek volna, mint lánynak. Utáltam a rózsaszínt és a pirosat, inkább zöldet vagy kéket akartam. A bátyámmal még labdát és úszógumit is cseréltünk, övé lett a piros, enyém a kék.

Nem szerettem babázni. Számomra nem volt szórakoztató papást-mamást játszani, és újra és újra átöltöztetni a babákat. Inkább fára másztam, és csúzliztam. A bátyámmal kitűnő párost alkottunk, és mindig vele mehettem. Soha nem fintorgott, hogy magával kell vinnie a kishúgát. Fociztam, hokiztam vele és a barátaival, végigbicikliztük egész Pozsonypüspökit. Cseresznyét loptunk az utca végén lakó nénitől, akinek az összes kutyáját Asztának hívták.

Mikor otthon kijelentettem, hogy babakocsit akarok, anyukám szóhoz sem jutott meglepetésében. Megvették nekem, és az első utam Zsuzsi barátnőmhöz vezetett. Rögtön kölcsön is adtam neki a babakocsit, nem magamnak akartam, nekem ott volt a bátyám Tatra teherautója, amelynek utazni lehetett a rakodóterén. Viszont nagyon szívesen „főztem”. Csodálatos mini konyhám volt, tele kicsinyített konyhaeszközökkel, és anyukámmal együtt sütöttem-főztem: vagyis karácsonyra nemcsak klasszikus mézeskalács volt, hanem az én mini mézeskalácsom is.
A polcomon egyre sorakoztak a kisautók. A bátyámmal jelvényeket gyűjtöttünk, és a falon volt egy céltáblánk, amelybe lövöldöztünk. A nagyinál búvóhelyünk volt az erdőben, és zsebkéssel tudtunk íjat és nyilakat készíteni. Agyaggolyócskákkal játszottunk, és a szobában autópálya volt. Hatéves koromtól zongorázni tanultam. De fiúk is zongoráztak, nem tűnt ez számomra tipikusan lányos dolognak.

Anyukámnak nem volt könnyű dolga velünk, mert a játékaink során a ruhaneműnk elég sokat szenvedett, de mindkettőnket arra nevelt, hogy vigyázzunk a ruháinkra, és ne zöld térddel járjunk haza. Ha elestünk, és beütöttük valamelyik testrészünket, meg kellett fújni, és futottunk tovább, nem volt szükség nagyobb vigasztalásra. Soha nem mondták, hogy nekem így vagy úgy kell viselkednem, mert lány vagyok. Ám a fegyelmet és a tiszteletet muszáj volt betartani. A szülőknek szót fogadtunk, és a többi felnőttnek is. Mindkét szülő foglalkozott velünk: anyu és apu egyaránt.

Már gyerekként mindketten segítettünk otthon. Anyukánkkal mosogattunk és törölgettünk, elraktuk magunk után a játékokat, kivittük a szemetet. Az ágyat be kellett vetni, a ruháknak a helyükre kellett rakni. Apukánknak „segítettünk” a barkácsolásban, így a mai napig pozitív viszonyban vagyok minden szerszámmal. A nagyszülőknél segítettünk az állatok körül, az udvar rendben tartásánál, a szőlősben és a kerti munkáknál.

Annak ellenére, hogy sokak szemében úgy nőttem fel, mint egy „fiúgyerek”, nő lett belőlem. Minden megvan bennem, ami egy nőhöz tartozik. A mai napig is szívesen javítok autót, de a kedvteléseimhez hozzácsapódtak a társastáncok is. Mindig érdekelt a technika, de a történelem, a természettudományok és a művészetek is. Igazán hálás vagyok azért, hogy nekem tetsző módon nőhettem fel. Gyönyörű gyermekkorom volt és a bátyámmal nagyon jó viszonyban vagyunk egymással.

Azzal, hogy a gyereknek női vagy férfi viselkedésmintákat rendelünk el, nem biztos, hogy helyesen cselekszünk. A gyerekek számára lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy úgy játsszanak a környezetükben, ahogy az nekik tetszik.

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés