Harag

Nagy Erika 2013.12.10. 4:05

Nemrég hallottam az alábbi kis történetet, és szerintem sokan magukra ismernek benne.

Egy idős néni panaszkodott az ismerősömnek, Istvánnak, akinél hivatalos ügyeit intézte, hogy már vagy húsz éve nem jár templomba, mert az a hárpia Edit, aki egykoron a legjobb barátnője volt, állandóan ott ül, és bűnös lélekkel imádkozik a lelke üdvéért. S ahol ő ott van, oda a lábát sem teszi be. Hogy szakadjon rá a mennyezet!

Mit lehet erre mondani? Mit lehet tenni? Nehéz kérdés, de kipattant az ötlet ismerősöm fejéből, és megpróbálta meggyőzni az asszonyságot, hogy ne törődjön semmivel. A templomba imádkozni járnak az emberek, s nem azért, hogy gyűlölködjenek.

Az új esztendő első heteiben kopogtak az iroda ajtaján, s az asszonyság nyitott be mosolygós arccal. Csupa derű, jókedv, csak úgy ömlött belőle a szóáradat. István udvariasan hellyel kínálta, és türelmesen hallgatta a nénit, aki elmondta, hogy összeszedte magát, és karácsonykor elment a templomba. Messzire elkerülte azt a padot, ahol haragosa ült, mert látni sem akarta őt. Az esperes alkalomhoz illő szép prédikációt tartott, a néni még pityergett is, majd a mise végén a hívek szép lassan kivonultak a templomból. Amint kilépett az ajtón, szembe találkozott egykori barátnőjével, aki felett bizony mély nyomot hagytak az évek. Hirtelen nem tudtak megszólalni, csak néztek egymás szemébe, mintha olvasni akarnának belőle. De nem olvastak, helyette egymás nyakába borultak, és nem tudtak parancsolni a könnyeiknek sem.

Amikor kissé megnyugodtak, és beszélgetni kezdtek, hatalmas felfedezést tettek. Azt, hogy az eltelt húsz év alatt egyikük sem emlékezett már arra, mi is volt az oka annak, hogy két évtizede nem álltak szóba egymással. Ismét összeborultak, sírtak is, de most jókedvükben. Aranyosak, nem?