Holnap, másnap

Nagy Csivre Katalin 2013.12.6. 3:22

Tiltakoztam! Farkasszemet néztem a halállal, időt kértem, és alkudtam.

– Nagymama mi volt életed legnehezebb időszaka? – kérdezte sok évvel ezelőtt az unoka. A homlok megmozdult, a ráncok mélyebbek lettek, a tengerkék szempár a végtelenre állított tekintettel mered a semmibe, de a nagymama mesélni kezdett...

...Tisztán emlékszem arra a napra, amikor szentül hittem és gondoltam: nem lesz másnap. És bizony lett. A másnap elérkezett, elhozta őt a tegnap. Csakhogy az a nap nem olyan volt, mint az összes előbbi. Egy MÁS NAP volt. Másképp ragyogott a nap, más volt a szél hangja, a levegő illata, a gyerekek hangos kiáltása, a férj szavai.

– Le is írtam, kisunokám, le is jegyeztem, itt van ezen a megfakult papírlapon – folytatta a nagymama. És idézni kezdte: „Egészen különlegesen MÁS nap volt az, melyet tegnap, az előző napon még elérhetetlennek tudtam, véltem, soha el nem jövőnek gondoltam. Tegnap, amikor az orvos közölte velem, a hírt. Daganat. A műtét elkerülhetetlen. Nem. Nem. Nem! Tiltakoztam. Egész közel, farkasszemet néztem a halállal, és időt kértem, alkudtam. Egyetlenegy holnapot. És egy másikat. Majd egy harmadikat. Negyediket. Életet. Hirtelen nagyot fordult a Föld. Egy pillanat alatt megfordult a saját tengelye körül. Életem derekán egy vesedaganat galoppozik velem a sírba!? Ekkor hirtelen álmodni kezdtem. A Tegnap álmát. Keserű és fájdalmas volt. Azt álmodtam, hogy futok, szaladok. A gyerekeimmel futok az iskolába, és az óvodába, erdőn, mezőn, hegyen át. Mire megérkezünk, az orrunk előtt csukódik be a kapu. Elkéstünk. Tragikus. Lányom pityereg. Fiam hisztizik. Azt álmodtam, hogy keserűen szidalmazok egy meg nem írt házi feladat, egy tintapacás munkafüzet miatt, egy rosszul sikerült vizsga okán. Dühösen szidalmazok a szanaszét hagyott játékok, huncut gyerekcsínyek miatt. Álmodtam, hogy a fülsiketítő, szűnni nem akaró telefoncsengés bosszant, és nem hallom a férjem nekem intézett szavait. Álmodtam, hogy a bevásárlótáskám megpakolva porrá ég, és a kasszához érve az apró fekete bogarakká változó pénz kimászik a pénztárcámból. Álmodtam, hogy a barátnőim messze utaznak, búcsúszó nélkül. Álmodtam ki nem mondott szavakat, el nem csókolt csókokat, elmulasztott tetteket, be nem tartott ígéreteket. Végezetül azt álmodtam, hogy repülök. Kilőtt nyílvesszőként suhanok, de nem tudok leszállni. Hol a helyem? Mi az irányom? Mi a célom? Amely nyíl elindított, kilőtt egykoron, merre, hová célzott velem? Merre, hol a célom? A holnapom?
Ekkor felébredtem és rádöbbentem, hogy elérkezett az elérkezhetetlennek hitt MA. Tisztán és világosan emlékeztem az álmomra. A tegnap álmára. Hálás szívvel keltem fel MA. Isten hozott, MA. Más ez a MAI nap.
Másképp ragyog a nap, más a szél hangja, a levegő illata, a gyerekek hangos kiáltása, a férj hívása. Mától kezdve nem baj, ha olykor elkésünk reggel. Nem tragédia, ha elcsúszik az „a“ betű szára, és hiba esik a házi feladatban, vizsgában. Kit érdekel, ha elázunk? Igenis, mókás a pocsolyában ugrándozni, az esőben táncolni. Lekapcsoltam a telefont, a tévét. Beszélgettem a férjemmel. Eddig nem is hallottam, milyen régen s mennyi mindent mondott. Vagy, hogy a kedvenc színe már nem a zöld. Felhívtam a barátnőimet. Adtam magamnak egy szabad órát. Kettőt. Hármat. Majd egy szabad napot. Majd még egyet. Végül égy szabad életet" – mondta a nagymama.

Anna nem értett meg a nagymama szavaiból sok mindent. Kislány volt még akkor. Most épp negyvenéves. Ott várakozik az orvosi rendelőben. Kezében a diagnózis. Daganat. Ez az a nap, amikor szentül hiszi, és azt gondolja, nem lesz másnap. És mégis! Előkerült nagymama levele. Van HOLNAP.