Hétköznapi egyenjogúság


Vanya Magdolna  2003.10.11. 22:04

A cikk szerzője jelenleg a Kaliforniai Davis Egyetem végzős szociológustan hallgatója, aki tanít és előadásokat is tart.

1989 ősze után csak úgy özönlöttek az akkori Csehszlovákiába, az amerikai feministák és más aktivisták, hogy megváltsák a helyi világot, hogy megmutassák: így kell demokráciát építeni. Sokunkban ez az áradat nagy lelkesedést váltott ki: végre igazi amerikaiaktól hallhatjuk, hogyan lehet szólásszabadságot gyakorolni, és egyenjogú társadalmat formálni, vagy éppen piacgazdaságot űzni. Ezért is akartam oly nagyon a saját bőrömön megtapasztalni, hogyan lehet embereket meggyőzni, és törvényeket alkotni arról, hogy a nők és férfiak egyenlő bánásmódban részesüljenek az élet bármely területén -- a munkahelyen, az iskolában, a politikában, az egészségügyben, a tudományos kutatásban, de az otthon zárt ajtaja mögött is. Így esett aztán, hogy 1999 nyarán elindultam egy hamuban sült pogácsával és tíz fillérrel a tarisznyámban, hogy felfedezzem Amerikát.

Az első benyomásaim felemelőek voltak, és újjáélesztették haldokló reményeimet az otthoni nemek közti viszonyok megváltoztatásával kapcsolatban. A kaliforniai szociológia tanszéken, ahol tanulmányaimat végzem pár éve, már egymás után kétszer is lett nő a tanszékvezető. Ez nehezen képzelhető el „hazai” (közép-kelet európai) berkekben, hiszen jó pár szociológia tanszéken továbbra is férfiak alkotják a tanári karban a többséget.
Aztán eszembe jutott a pszichológia professzorom is, aki többször is megpaskolta a hátamat, hogy aztán véletlenül lejjebb csúsztassa a tenyerét... Később megtudtam, hogy ez az, amit Amerikában szexuális zaklatásnak hívnak, s amiért egy tanárt nemcsak elbocsátanak az állásából, hanem tanári mesterségének űzésétől is eltiltják.

Később az lepett meg, hogy Amerikában a baráti összejövetelek vagy közös vacsorák után a fiúk ugyanúgy a mosogatódézsához pattantak, mint a lányok, s a legnagyobb természetességgel fogtak a rendrakáshoz. Persze, csak akkor nem, amikor éppen az adott fiú főzte a vacsorát, mert ilyen is volt és van, és nem is ritkán. Voltak pillanatok, amikor teljesen eltűntek a nemeket megosztó láthatatlan határvonalak, s mindenki dolgos háziasszonnyá vedlett át a konyhai környezetben. Érdekes volt ennek ellentétjét tapasztalnom, amikor egy hétvégén ellátogatott csehországi kollégiumomba az öcsém. Miután megfőztem és megettük a vacsorát, hirtelen egyedül találtam magam a kupac piszkos edény felett, míg öcsémet az éppen aktuális focimeccs ragadta teljes mértékkel a képernyőhöz. Az eset végül is happy enddel végződött: egy a nemek közti egyenlőtlen munkamegosztás igazságtalanságáról szóló kiselőadás után én is leültem a tévéhez (bár átkapcsoltam a focit sugárzó adóról). Az is nagy élmény volt Amerikában, amikor valamelyik utcai felvonuláson vagy húsz tűzoltónő és legalább ugyanannyi, ha nem több, rendőrnő vonult fel, vidáman integetve a lelkes tömegnek. Hol vannak a hazai tűzoltónők, és miért túlnyomórészt adminisztratív munkával bízzák meg az otthoni rendőrségeken dolgozó nőket? Megint csak ugyanazok az íratlan szabályok: a férfiak végzik a komolyabb, felelősségteljesebb, társadalmilag jobban megbecsült munkákat, míg a nők maradnak felelősek a háttér- vagy segédmunkákért -- többnyire kevesebb jutalomért.
Summa summarum: úgy tűnt számomra, hatékonyak azok az amerikai törvények, melyek tiltják a nemi (és más) alapon történő diszkriminációt, mert képesek nemcsak széleskörű társadalmi változásokat hozni, hanem hatással vannak az egyéni viselkedés- és magatartásformákra is. Ám mielőtt még teljesen elragadtatnánk magunkat ettől a látszólag mind társadalmi (lásd: antidiszkriminatív törvények), mind egyéni (lásd: személyes történetek) szinten érvényesülő nemi egyenjogúságtól, megemlítenék egy-két más álláspontra késztető életigazságot itteni (Kalifornia) tanítási tapasztalataimból merítve.

Az alábbi tapasztalatok folytán fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem elég egyszeri törvényeket hozni és érvényesíteni, hanem a nemi egyenjogúságot mindennapjaink legtermészetesebb cselekedeteibe és gondolatfonalaiba is át kell ültetnünk.
Csakúgy, mint tavaly, az idei nyáron is egy társadalmi problémákkal foglalkozó szemináriumot vezettem 18-22 éves amerikai egyetemisták számára. A különböző szakpárosítással rendelkező diákok, mint például jövendőbeli gépészek, számítástechnikusok vagy közgazdászok, nagy lelkesedéssel vetették magukat bele az amerikai társadalom problémáinak megvitatásába. A nyári szemeszter első két hete után azonban feltűnt számomra egy érdekes jelenség: a csoport fiútagjai voltak legfőképp a lelkes jelentkezők és vitatkozók, míg a lányok csendben ültek és hallgattak. A kurzus folyamán az is fokozatosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a fiúk automatikusan, szinte gondolkodási idő nélkül jelentkeznek, és nagyon gyakran jelentkezés nélkül szólnak hozzá a vitához. Sőt mi több, amikor nagy ritkán egy lánynak volt mondanivalója, gyakran előfordult, hogy egy fiú, kérdezés nélkül, félbeszakította. Érdekes mód, a kurzus két hónapja alatt egyszer sem fordult elő, hogy egy lány szakított volna félbe egy fiút…

A helyzetet később egy nyitott vitával próbáltam oldani, ahol felhívtam a diákok figyelmét a nemileg megosztott vitarészvételre, és megismételtem a vitaszabályokat: csak jelentkezés és felszólítás után lehet hozzászólni. Ezenkívül bevezettem azt a szokást is, hogy kérdésfeltétel után mindig vártam egy darabig, amíg a bőbeszédű fiúk mellett a lányok is nekibátorodtak jelentkezni. Mindez valamicskét javított csak a helyzeten. Egy-két lánynak sikerült néhányszor közbeszólnia, ám a félbeszakítások nem maradtak el. Rá kellett jönnöm, hogy Amerikában sem sikerült teljesen kiirtani a hagyományos szocializáció nyomait, s ezt a diákjaimmal való beszélgetéseim is alátámasszák. Például amikor egy csoportgyakorlat folyamán arra kértem a külön csoportba osztott lányokat és fiúkat, hogy írják fel a táblára mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az ideális lánynak/fiúnak rendelkeznie kell. A táblán megjelenő tulajdonságok jegyzéke alig valamiben különbözött egy képzelt szlovákiai (magyar) listától. Az amerikai lányokat továbbra is elsősorban csendes, türelmes, illedelmes és visszafogott teremtéseknek nevelik a szüleik, míg a fiúktól mind otthon, mind az iskolában elvárják a kezdeményezést, versenyszellemet és vitatkozókedvet.
Úgy látszik, a határtalan, nemre való tekintet nélküli amerikai sportszeretet és a vele összefüggő versenyszellem nincs kihatással az élet más területeire. Amerikában is még mindig inkább háromszor meggondolja magát egy lány, mielőtt felszólalna egy akadémiai vitában, megosztván a küzdőteret fiútársaival, mialatt az “erősebb” nem képviselői a legnagyobb természetességgel szállnak vitába egymással. A lányok meg hallgatnak és figyelnek, pedig sok gondolat motoszkál a fejükben, számtalan kérdés és válasz, de vagy lényegtelennek, vagy badarságnak érzik. Az ilyesféle lelki blokkot elég nehéz törvényekkel korrigálni. Ez sokkal hosszabb és alaposabb folyamatot igényel, mint egy-két törvény jóváhagyása.

Félreértés ne essék: a törvények kulcsfontosságú jelentőséggel rendelkeznek a nemi diszkrimináció felszámolásában. Én azonban a mindennapi, magától értetődő szavakra és észrevétlen gesztusokra gondolok, melyek által mi magunk állítjuk fel azokat a méltánytalan szabályokat, melyek bennünket, mint lányokat és nőket akadályoznak a szabad vitában és versengésben. Ne hagyjuk, hogy csak a sportban lehessünk kezdeményezők és versengők! És ne engedjük, hogy társaságban vagy hivatalos alkalom esetében a férfitársaink közbevágjanak és félbeszakítsanak minket! Képzeljük csak el, micsoda felháborodást okozna, ha mi szakítanánk őket félbe a mondatuk közepén! S ugyanúgy ne gondoljuk, hogy a lányoknak nincs mondanivalójuk, amikor a fiúk uralják a vitaterepet! Próbáljunk ilyenkor közbelépni és megváltoztatni a dolgok folyását! Például azzal, hogy kikérjük a mélyen hallgató “gyengébb” nem képviselőinek a véleményét. Mindezeket a mélyen beivódott mechanizmusokat könnyebb észrevenni, mint kivédeni. Ám egy beavatkozásunk több lány és nő hozzászólását mozdíthatja elő, valóban értékes gondolatait hozhatja felszínre.
Ezeknél a láthatatlan mechanizmusoknál kezdődik az igazi, gyökeres változás.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Női kategóriáink

Póda Erzsébet

Nők: férjezettek, elváltak, szinglik, újraházasodtak, gyermektelenek, sokgyermekesek.

2015.5.25.    26


Viperafészkek

Póda Erzsébet

Nők – ezerfélék. A közvélemény nincs túl jó véleménnyel róluk, és ők sem egymásról.

2015.2.4.    25


Nők kalitkában?

Póda Erzsébet

Sok nő számára az esküvővel véget ért a szabadsága.

2013.6.14.    20


Nők, siker, csillogás?

Póda Erzsébet

A köztudattal ellentétben a nők nem csak az emancipáció óta dolgoznak.

2006.1.28.   


Nőnek lenni

Póda Erzsébet

Az úgy kezdődik, hogy megszületünk -- és nőnek születünk. Az ember sorsa ebben a pillanatban megpecsételődik.

2005.4.10.   


Nők helyzete

Póda Erzsébet

Az emberek több mint a fele nő. Mégis patriarchális társadalmi rendszerekben élünk mindannyian mind a mai napig...

2004.5.26.   

A rovat további cikkei

És mivel folytatódik? (2)

Póda Erzsébet

A lélekbúvárok szerint az egész nagyon egyszerű: az ember papírt és ceruzát vesz a kezébe, és feljegyzi a házasság mellett szóló érveket.

2018.5.8.    9


Az esküvővel kezdődik (1)

Póda Erzsébet

A házasság arról szól, hogy a kezdeti eufórikus, érzelmekben gazdag időszakot felváltják a szürke hétköznapok.

2018.4.26.    10


Valentin-napi nagy Ő lista

Busai Hajnalka Lilla

Talán meg kellene tanulnunk elfelejtkezni a női magazinok által belénk sulykolt módszerekről...

2018.2.14.    9


Kényszer és ártalom

Tompa Orsolya

A nők elleni erőszak évek óta beszédtéma. Mindig hallhatunk, olvashatunk róla, láthatunk sokkoló videókat, amelyek a témáról szólnak. Kis házi felmérésünk a témáról.

2017.11.25.    5


A marionett bábuk

Oriskó Renáta

A marionett bábuk nap, mint nap magukra csatolják a láthatatlan zsinórokat, hogy mások kedvükre rángathassák őket.

2017.7.24.    14


A szépség ezer arca

Oriskó Renáta

A világ állandóan változik, mindig más a követendő példa, mások az aktuális trendek.

2017.6.1.    15