Isten lába

Póda Erzsébet  2008.5.20. 16:49

Zsuzsika a fiatal, vidám huszonéves, egy igazi művészpalántával járt, és nagy volt köztük a szerelem.

Zsuzsikát nem vették fel az egyetemre, ezért egy kávéházban dolgozott, de közben tanult, mert újra felvételizni készült. A fiú művészeti főiskolára járt, és főleg álmodozással, tervezgetéssel meg akvarellfestéssel töltötte az idejét.

Zsuzsika egy nap sírva kért tőlem találkozót. Könnyei csorogtak az arcán, mikor elmesélte, hogy az anyja nem ezt a fiút szánja neki. Nap, mint nap a fülét rágja: nem való hozzád, nincs is pénze, lásd, kik a szülei… Meglepődve hallgattam, mert azt hitem, ez a „szokás”, mármint hogy az anya „jól” akarja férjhez adni a lányát, már rég kiment a divatból – azt hittem manapság már a szerelemé a főszerep.

Pedig a körülményeket tekintve Zsuzsika anyukájának tudnia kellene, mi az a szerelem. Bár némi sajátos tapasztalatra szert tehetett az ő házasságának hosszú évei alatt. Ő is szerelemből ment férjhez. Egy traktoristához. Zsuzsika anyukája meg a hivatalban dolgozik már több, mint húsz éve. Otthon azonban leveti a tűsarkúját, és gumicsizmát húz, majd hátramegy a kertbe, a hatalmas fóliasátorba, majd ellátja a háztájit. Zöldséget, tojást, baromfit árul. A férje ugyanis hosszú évek óta elissza, amit megkeres. Két hétig holtrészegen jár haza, aztán két hétig ígérget, és segít a munkában. Aztán minden kezdődik elölről. Zsuzsika anyja így nevelte fel a három lányát. Nem ezt a sorsot szánja nekik.

A barátnőm hónapokon át állta anyja ostromát, de lelkileg kikészült. Egyre gyakrabban veszekedett a fiújával, pedig azelőtt soha egy hangos szó nem hangzott el közöttük. Végül megegyeztek. A fiú úgy döntött egy vagy két évre Angliába megy pénzt keresni. Barátnőm sírt, mert nem akarta őt elveszíteni, de a kétségek, melyeket anyja csöpögtetett belé, már gyökeret eresztettek.

Aztán sokáig nem találkoztunk, míg egyszer hírt kaptam Zsuzsikáról. Az egyik közös ismerősünk újságolta: a barátnőm férjhez megy. Derült égből villámcsapásként ért, hogy nem ám a barátjához, hanem egy gazdag vállalkozó aranyifjúi életet élő fiához! Csaptak nagy lakodalmat, hetedhét országra szólót. Meghívót ugyan nem kaptam, de a híre hozzám is eljutott: pazar ruhaköltemények, extra műsorszámok, autós felvonulás, három napig tartó dínom-dánom, majd mézeshetek a világ túlsó oldalán.

Azóta barátnőmnek megszületett az első gyermeke, és most épp a másodikat várja. A telefonhívásaimra nem válaszol, mobilszáma nincs használatban. Nem dolgozik, otthon neveli a gyereket, ritkán jár ki, a férje nélkül sehol sem jelenik meg.

Egy véletlen folytán tanúja lehettem, amint az anyja dicsekedett a fodrásznál. Nem is kellett hegyeznem a fülem, olyan hangosan beszélt, hogy azt mindenki hallhatta: -- Zsuzsika megfogta az Isten lábát. A férje kényezteti, még munkába sem engedi. Állandóan kirándulni járnak, már beutazták szinte az egész világot. Múltkor Thaiföldön voltak, azelőtt pedig a Seychelles-szigeteken, azt megelőzően pedig Kenyában. És micsoda divatos ruhákat kap az én lányom! És mekkora házuk van, milyen gyönyörű a berendezés! Mindent külföldön vásároltak, a szőnyegeket, de még a képeket is. Az én lányom minden nap meleg ebéddel várja az urát, csak ez a teendője, mert bejárónőjük és kertészük is van. Tőlem jó neveltetést kapott, meg igazi szakácstudományt, nem olyat, mint a mai lányok. Na meg a gyereknevelés az ő feladata, mert azt nem bízza senkire. Ezt is tőlem örökölte, a pedagógiai készséget. Ja és persze a ház rendezgetése, díszítése az ő reszortja, azt se engedné másnak, hiszen az én lányomnak kitűnő ízlése van. Na igen, a gének hatalma…! Zsuzsikának az összes kívánsága teljesül a férje mellett. Másra nem is vágyik, mindene a családja. Hiába, az én lányom…

És ez bizony mind igaz.

Zsuzsika hatalmas, magas fallal körülvett, kamerákkal felszerelt házban lakik. A szomszédok szerint a férje nélkül nem teheti ki a lábát az utcára. Be is csak azok mehetnek, akiket a férje beenged. Zsuzsika barátai pedig nem tartoznak közéjük.

Nemrég láttam Zsuzsikát az egyik szupermarketben. Természetesen a férje kíséretében. Alig ismertem fel: lefogyott, egykor mindig mosolygós, most búskomor, kemény ráncok szántotta arcát hatalmas napszemüveg és vastag smink mögé rejtette. Márkás ruhát viselt, teljesen más stílusút, mint amit akkor viselt, amikor még együtt nevettünk a tea vagy a kávé mellett.

Nem tudom, felismert-e… Nekem nem volt merszem megszólítani. Megálltam, ránéztem, de nem reagált. Ha látott is, biztos, hogy nem akart velem szót váltani.

Hozzászólások

@

Küldés