Nők kalitkában?

Póda Erzsébet  2013.6.14. 3:26

Sok nő számára az esküvővel véget ért a szabadsága.

A férjes asszonyok többsége részére a házasság önként vállalt rabság, sőt néha bizony rabszolgaság is. Mintha a házasságkötéssel a nő elérte volna élete egyetlen, legfőbb célját: „a férfit”. Pedig a lélekbúvárok szerint, az esküvővel semmi sem ér véget. Sőt, az élet java azzal kezdődik!

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a házasságkötés után a nők túlnyomó többsége, a külső és belső fejlődés összes lehetőségét feladja. A hamis elvárások börtönébe zárja magát. Nem akar önálló lenni, nem akar felelősséggel dönteni: azt a férjre bízza.
A nőket gyakran éri az a vád, hogy a házasság első évei után hanyagolni kezdik a külsejüket, nem művelik magukat, nem csiszolják elméjüket, nem igyekeznek szellemesek lenni, sőt leépítik az addigi baráti kapcsolataikat is (vetélytársat látnak a barátnőiben). Persze gyakran idejük sincs az ilyesmire, annyira leterheltek. A bezártság eredményeként néha irreálisan féltékenyekké válnak. Nem akarnak mást, mint otthon ülni a férjükkel, később a gyerekekkel – majd egyre inkább félni kezdenek a megmérettetéstől.
A férjet aztán, egy idő után untatni, irritálni kezdi az egyhangúság - valami másra, érdekesebbre vágyik. Tehát kapja magát, és körülnéz a nagyvilágban, s azt teszi, amire kedve szottyan.

A szabadság az ember szabad akarata, szabad választási lehetősége. A nő a legtöbbször, az apajogú társadalom által rákényszerített belső elvárások miatt nem is akar szabad lenni. A férfi bezzeg igen! Önmagától sosem adja fel a születésétől kapott „nemi” privilégiumait, a szabadság előjogát sem! A férfinak lehet szabadideje, hiszen a kenyérkereső fáradságos munka után meg kell pihennie. A nőnek nem (gyakran nem is akarja, hogy legyen!), pedig ő több műszakban dolgozik: anyaság, háztartás, munkahely. A családi „játékszabályokat” többnyire a férfiak szabják, a társadalmi játékszabályokat szintúgy. Ez pedig álságos, igazságtalan dolog. A közszemlélet szerint még mindig a férj, a férfi az „úr”, aki a hatalmasabb, az erősebb, az okosabb - a szabadabb. Persze szembeszállhat a nő az (egyelőre) uralkodó modellel, megpróbálhat szabadabban (másként) élni, de számítania kell arra, hogy a környezete el fogja ítélni. Rányomják majd a bélyeget: nem jó anya, nem jó feleség stb. - ez pedig előbb-utóbb frusztrálni fogja, és képtelen lesz a teljes értékű életre.

Szabadság, testvériség, egyenlőség – évszázadokon át ez volt a polgárok leghőbb óhaja. A régi társadalmi rendszerekben a polgár elsősorban független lény akart lenni, nem pedig valakinek a tulajdona. Manapság a fogalom alatt már egész mást értünk. A szabadság jelentése tehát korhoz, időhöz, egyéb tényezőkhöz kötött: minden megközelítésből mást és mást jelent. Hiszen más a szabadság az ország, és megint más az egyén számára. Míg a társadalmi rendszerekben újabban a demokráciát tartják – immár eléggé megkérdőjelezhetően – szabadságnak, addig az egyszerű halandó vajon mitől érzi magát szabadnak? Hiszen mindennapjainkban gondolatok, közhelyek, előítéletek, dogmák, babonák és napi felszínességek terhelik szabadságérzetünket. Egyáltalán kinek kell, és kinek nincs szüksége szabadságra? Mennyiféle szabadság létezik?

Valamilyen módon minden ember áhítja a szabadság ízét, levegőjét. A szakirodalom többféle szabadságot említ. A gazdasági például anyagi függetlenséget jelent, a szexuális a nemi kapcsolatokról és a gyerekvállalásról szól, kulturálison pedig a tanulás, önművelés, művészi szintű önkifejezés lehetőségét értjük. És mi a helyzet az ember személyes szabadságával? Azt is feloszthatjuk külső és belső szabadságra: a külső, amit a környezetünkkel szemben megengedünk magunknak és a belső, amelyet rajtunk kívül más nem érzékelhet. A szabadság lényegében az ember önnön korlátaitól függ: azokat a határokat foglalja magába, amelyeket az ember maga állít fel saját részére. A szabadság az, ha az ember szabadon cselekedhet jót, vagy szabadon kinyilváníthatja véleményét. (De ami jó az egyiknek, nem biztos, hogy a másik embernek is az.)

Minden ember szabadnak születik. A nőnek sem az a sorsa, hogy a társadalom, a férje, esetleg önmaga alkotta kalitkába zárják, vagy zárja magát. Ha ugyanis természetellenesen így viselkedik, annak előbb-utóbb kárát látja mindenki: ő is, környezete is.

Sok még a tennivaló az egyenrangúság érvényesítése terén, pedig sokan azt állítják, már rég egyenjogúság és -rangúság van. A nőnek legelőször önmagában, lélekben kell egyenrangúsítania magát. Csak így tud igazán szabaddá válni - már, ha szabad ember akar lenni...

Hozzászólások

@

Küldés