Számkivetett szinglik

Halász Kata  2012.1.10. 7:29

Az egyedülálló nők a közgondolkodás hierarchiája szerint a legalacsonyabb fokon álldogálnak.

Egyelőre csak álmodoznak arról, hogy ugyanúgy tekintsenek rájuk, mint a családosokra, a gyermektelen házaspárokra vagy akár az egyedülálló férfiakra.

Szinte mindenki ismeri azokat a házastársi tanácsokat, melyeket egy francia tankönyvben gyűjtöttek össze fél évszázaddal ezelőtt a házasélet tudnivalóiról fiatal, hajadon lányok számára. A mai életvitelünket figyelembe véve ki szerint lehet követhető a most következő utasítás: „Készítse el vacsoráját időben. Már reggel vagy akár előző este tervezze meg, hogy a férjét finom vacsora fogadja, amikor hazaér a munkából. Így adja tudtára, hogy gondolt rá, amíg ő dolgozott és gondját viseli a szükségleteinek.”
Vajon csak az a baj, hogy nincs lehetőségünk ilyen életet élni vagy arról van inkább szó, hogy nem szeretnénk így élni?
„Legyen boldog, hogy láthatja őt (a férjét). Melegen mosolyogjon rá és mutassa ki őszinte vágyát, hogy teljesítené a kívánságait. Hallgassa meg, amit mondani akar és még ha önnek is sok mondanivalója van a számára, ne tegye azt közvetlenül a hazaérkezése után. Először ő beszéljen, biztosan fontosabb dolgok kavarognak a fejében önnél,” Te is mosolyogsz ezen? Bélyegezhetjük-e maradinak ezeket a tudnivalókat 2012-ben? Ma, amikor az országban egyre inkább kezd eluralkodni a felülről irányított keresztény-konzervatív hozzáállás.

Mikola István, volt egészségügyi miniszter a következőket mondta 2006-ban: „...S igenis, a mindenkori irányításnak, menedzsmentnek, hatalomnak korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát. A közösség (...) a közjó és az igazságosság szellemében. Mit jelent a másik oldal? Az egyén parttalan szabadságvágynak a kibontakozását kell segíteni, nem kell a közösség, önmegvalósító, mai szingli életforma, az az igazi. Nem közösségek kellenek, hanem szinglikből összeálló hordák kellenek, és akkor már indul is az Andrássy úton a menet a fiúk, a lányok nyakába fülbevalók, lufik, és szól a recsegő rádióban a zene, amit úgy hívnak, hogy techno. Elgondoltam ezt a két képet, két világ. Döntenünk kell a két világ között. Az egyik oldalon az élet kultusza, az egyén, a közösség boldogulásának a segítése, a másik pedig az önpusztító, talán prolongált öngyilkosság-kép is aposztrofálható (...)". Vagyis a szinglik, akik az elkorcsosult életüket népszerűsítik könyvek, filmek, reklámok által, amivel csonkítják a társadalmat, akadályát képezik a nemzet szaporodásának? A család fontossága ömlik minden csapból, de az egyneműek alkotta családokat üldözik, ahogy a sötét középkorban a boszorkányokat. Ezen most mosolygunk. Vajon a mán tudunk-e mosolyogni?

A szingliket még mindig keverik az egyedülállókkal, akik kényszerből élnek egyedül, mert még nem találkoztak azzal az emberrel, aki a társuk lehetne. Nem elég tehát, hogy akadályokba ütköznek a társkeresés útján, de büntessük még őket azzal is, hogy rájuk sütünk egy bélyeget és egyenlőtlennek tekintjük őket. Csakhogy ez szembemegy mindennel, ami a fejlődést jelenti. Hiszen a fejlődés kulcsa a sokszínűség elfogadása. Nem kell azt sem támogatni, sem megtiltani, hagyni kell, hadd létezzen. Ha békés életre vágysz, törekedni kell mindenki békéjére. Élni és élni hagyni.

Ma már vannak más dolgok is, amire egy nő vágyhat a családalapításon kívül. Önkiteljesedés, karrier, hobbi. A férfiak viszont megragadtak az 1960-as években, amikor a feleség csendes, visszahúzódó és engedelmes volt, csillogó szemekkel leste férje minden kívánságát és ennek megfelelően nézzen el neki bármit. Nem beszélve arról, hogy a „családfenntartó, de kiveszi a részét a háztartás körüli teendőkből és gyereknevelés” szerepkettős közötti ellentmondás miatt a férfi összezavarodik, és nem akar házasodni. Szintúgy a nő. A statisztikák azt mutatják, hogy kevesebb a házasságkötések száma, és azon belül megnőtt a válások aránya. Bizonyos korosztályokban (így a 20-35 évesek körében is) kisebbségben vannak a házasok, pláne a családosok. Ennek tükrében igazságos-e elítélni az egyedülállókat és neheztelni életvitelükre?

Megváltozott a világ. Ezt észrevehetnék már azok a többségében férfi döntéshozók, akik úgy reagálnak, hogy az emancipált nőideál káros és ilyen-olyan rendelkezésekkel a társadalom perifériájára lökik őket. De lehet úgy is reagálni, hogy felismerik a változást, befáradnak a kisfiuk/kislányuk szobájába és fellapozzák az adott általános iskolai tankönyvet. Ugyanis a nők nem azért kezdtek el dolgozni, mert unatkoztak és kellett valami újfajta kihívás, hanem azért, mert a két világháború közötti katasztrofális gazdasági környezet rákényszerítette őket arra, hogy munkájukkal segítség a férfiakat.

Azonban ez a változás igénnyé nőtte ki magát és sok olyan nő van, akik teljesebbnek érzik az életüket, ha van karrierjük, ha sikeresek a munkájukban és lemondanak a gyerekvállalásról. Karóba kéne őket húzni, mert így tudnak kiegyensúlyozottabb részesei lenni a társadalomnak? És akkor már meg sem merem említeni a család mellett kényszerből dolgozó nőket.

Soha ki nem békíthető ellentétről van-e szó, vagy ahogy egyre beljebb érünk a kétezres években van remény arra, hogy a fejekben valami átkattan, és mindenki végre foglalkozhat a saját dolgával?

Hozzászólások

@

Küldés