Ti akartatok egyenjogúságot!

Kulcsár Tímea Ágnes  2013.10.8. 3:20

Talán nincs tisztában vele mindenki, hogy mit is jelent az egyenjogúság – mi magunk, nők sem.

Sokszor hallani partnerünk, férfiismerőseink, barátaink, családtagjaink szájából a következő mondatot viccesen, hogy ne bújhassunk ki a szekrénypakolás alól: „Ti akartatok egyenjogúságot! Hát tessék, itt van!” Furcsa düh szalad át végig bennem minden egyes alkalommal, mikor ezt meghallom, hiába tudom, hogy mindez csak poén, mégis rosszul érint.
Talán nincs tisztában vele mindenki, hogy mi is számunkra az egyenjogúság – mi magunk, nők sem, hiszen én is küszködök, hogy szavakba öntsem a jelentését. Persze felhozhatnám a 19-20. század élharcosit, a szüfrazsetteket, beszélhetnék Virginia Woolfról, Judit Butlerről és a modern gender kutatásokról, de úgy érzem, hogy mindezek, még ha témájuk meg is egyezik az enyémmel, nem teljesen adnak választ az igazi kérdésre: Mit jelent számunkra az egyenjogúság?

Kezdjük a kérdést a test szempontjából, hiszen a nemek közötti különbségből kifolyólag talán ez a terület a legérdekesebb. Nem vagyunk egyformák, sem erőben, sem alakban, sem kinézetben, sem igényekben. Mit is akarunk akkor elérni?

Említhetném azokat a sportolókat, melyek olyan sportágakban szerepelnek, ami kezdetektől fogva a férfiak előjoga volt. 1962-ben Kathrine Switzer részt vett a bostoni maraton futáson. A sportágat úgy hetven évig csak a férfiak uralták, így nagy indulattal fogadták az új résztvevőt. A korabeli felvételeken látszik, ahogy egyes férfiak lökdösték, vagy éppen visszarántották a mezőnyben. Kathrine Switzer merész lépése sok ajtót nyitott meg a későbbi generációk számára, de mégis hét év kellett, hogy létrejöjjön a női maraton.
Az arab nők még mindig nem vehetnek részt úszóversenyeken, hiszen a fürdőruha nem megfelelő öltözet a számukra. Mikor egy elmés arab asszony csadorban kezdett el úszni, a bizottságok folyamatosan letördeltek az eredményeiből.

A sport csak egy példa, amely bizonyítja az igazi problémát. A nők nem voltak biztonságban. Még akkor sem, ha az akkori társadalmi elveknek megfelelően éltek. Nem büntették a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot, lényegében a nő egy tárgy értékével egyezett meg.

Bár a törvények és a lehetőségek ma sem megfelelőek, úgy gondolom, hogy a helyzetünk sokkal javult az egyenjogúságnak köszönhetően. Szükségünk van a védelemre, és nem csak a családunk által. A biztonság talán az egyik legfontosabb aspektusa az egyenjogúságnak, de korántsem az egyetlen. A feminizmus kiharcolta a jogot, hogy részt vehessünk az oktatásban, munkát vállaljunk, szavazhassunk, és magunknak választhassunk párt. Az egyenjogúság olyan láncok eltépését jelenti, melyek gúzsba kötötték a társadalom női részét. De vajon mennyire érvényesek ezek a szabályok ma?

Az idei sajtóban sok olyan példát találhatunk, amelyek azt mutatják, hogy a rendszer még mindig nem tökéletes. Parlamenti képviselők beszélnek pozitívan a nők veréséről, az arab területeken kislányok halnak bele a nászéjszakába, évente 70 nő hal meg Magyarországon partnere kezétől... Hiába tanul rengeteg nő egyetemeken, mégis kevesebben jutnak el magas pozícióba, és még, ha fel is tornázza magát, kevesebb fizetést kap, mint a férfiak átlagban. Nem a férfiakat hibáztatom, hanem a társadalmat. Hiszen az élet minden egyes szegmenséből üvölt, hogy a nő kevesebb. A reklámokban meztelenül masírozhatnak át a szobán, de nem szoptathatják meg síró gyereküket nyilvánosan. A mesékben a királylányt mindig meg kell menteni! A kislányoknak lányos, a kisfiúknak pedig fiús dolgokat kell játszaniuk. Ha lány rózsaszín, ha fiú, akkor kék lesz a szoba. (A férfiak egy része is szenved a rendszertől, például a nőies munkát végzők – úgy, mint fodrász, balett-táncos – vagy a homoszexuális férfiak, de erről talán máskor értekezek.)

A példákon végigszaladva már értem, hogy miért ráz ki a hideg a címben szereplő mondattól. Ha elődeink nem küzdöttek volna a jogainkért, akkor ma nem járhatnék egyetemre. Nem élhetnék egyedül, különálló életet. Esélyem sem lenne szabad akaratomból munkát választani, nem találkoztam volna a párommal, és nem írhatnám le ezeket a sorokat sem...
(A könyviparban egyre több nő jelenhet meg a saját gondolataival, amit régen szintén nem tehettek meg. Férfi álnévvel adták ki a könyveiket, már ha találtak egy olyan kiadót, ami vállalta azt, hogy egy nővel dolgozik.)

Nem azt mondom, hogy arra, hogy valaki azt mondja, hogy mi akartuk az egyenjogúságot, akkor harciasan riposztoljunk a sértő szavakra. Mosolyogjunk szépen, majd másnap mutassuk meg a világnak, hogy mi is jók vagyunk valamire, hogy mi is emberek vagyunk, szabad akarattal! Menjünk el férfias sportokat űzni, tanuljunk tovább, szerezzük meg a doktorit, vagy egyszerűen éljünk azzal a lehetőséggel, hogy szabadon elmondhassuk a véleményünket!

„Mi akartuk az egyenjogúságot, de te vagy az erősebb! Cipeld te a szekrényt!”

Hozzászólások

@

Küldés