Az író válaszol (18): Allen Newman

Bíró Szabolcs  2013.11.11. 4:01

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre. E heti célpontunk: Allen Newman (Tóth Norbert).

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Allen Newman (Tóth Norbert) 1972-ben született Kisvárdán. Közgazdász diplomát szerzett a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, de a pénzügyek mellett már akkor is a fantasztikus történetek, valamint a történelmi regények érdekelték leginkább. Első regénye 1999-ben jelent meg, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan ír. Nős, két gyermek – egy fiú és egy lány – édesapja. 2013-ig népszerű fantasy-szerzőként volt ismert (csupán néhány sikeresebb regénye: Interregnum, Vasemberek, Naplovag), idén novemberben azonban megjelent történelmi regénytrilógiája, az El Cid első kötete, a Kasztília oroszlánja.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Nem emlékszem pontosan, talán nyolcadikos lehettem, amikor vonalas füzetbe elkezdtem írni a Fekete kereszt című regényt. A főhős Zorro, Robin Hood és Tulipános Fanfan egyesítésével keletkezett, Z helyett keresztet rajzolt kardjával ellenfelei homlokára, kirabolta a gazdagokat, a vagyont a szegényeknek adta, s közben minden úrhölgyet elcsábított. Nem mondhatni, hogy önéletrajzi ihletésű mű volt (mosolyog). Nem jutottam messzire a történetben, mert szerencsére rájöttem, hogy ez nem igazán eredeti ötlet, és úgy eldugtam a füzetet, hogy azóta sem találta meg senki.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Meglehetősen. A középiskolában semmit nem írtam, az egyetemen viszont viszketni kezdett az ujjam a billentyűzeten. Az IPM Magazin krimi-novella pályázatot hirdetett, oda küldtem be egy írásomat. A szerkesztő levélben válaszolt, ami már önmagában megtiszteltetés, és egy mondatára ma is tisztán emlékszem: „Az írói szakmában ugyanúgy nem lehet elkerülni a gyakorlást, mint bármely más szakmában. Előbb olvasson, olvasson, olvasson, aztán írjon, írjon, írjon.” Egy évvel később újra próbálkoztam, és legnagyobb meglepetésemre a magazin elfogadta, majd megjelentette a Senki sem ússza meg című novellámat. Még honoráriumot is kaptam érte, ami egyetemistaként nem jött rosszul. A sikeren felbátorodva a TVR-Hét televíziós műsorújságot vettem célba, ahol rendszeresen közöltek nagyon rövid, 1-2 ezer karakteres mini-krimiket. Talán tucatnyi írásom jelent meg az újság hasábjain, de a terjedelem miatt ezeket nem igazán lehet valódi novellának tekinteni, inkább hatnak szinopszisnak vagy ötlet-morzsának.
1995-ben utolsó éves voltam a Közgáz egyetemen, és úgy gondoltam, ideje próbát tenni a fantasy műfajban. Ezt a lépést nem mertem volna megtenni, ha az azóta megszűnt Galaktika-könyvesboltban véletlenül nem találkozom Nemes Istvánnal (John Caldwell), a Cherubion Kiadó író-kiadóvezetőjével. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy István megadta a postacímét, és előbb levelezni kezdtünk (akkor még e-mail címem sem volt), utóbb pedig elküldtem neki egy írásomat. Akkoriban nem volt lehetőség fantasyt magyar név alatt publikálni (a terjesztők nem vették át, az olvasók nem voltak rá kíváncsiak), így mindenki angolszász álnevet választott magának, én is így tettem, s azóta Allen Newman szerepel minden művem borítóján.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Esetemben az első könyv alatt érthető a novelláskötet is, amiben megjelentem, illetve az Interregnum című önálló regényem. A Vér és homok című novellám a Lidércek kötetben jelent meg, és a humoros fantasy zsánerbe sorolható, legalábbis én azt hittem, hogy mindenki fergetegesen szórakoztatónak találja. Néhány évvel később vallotta be Nemes István, hogy csak azért rakta be a kötetbe, mert szimpatikus fickónak talált, és nem akart elkedvetleníteni. Azt gondolta, itt van ez a fickó, írt egy novellát, ezzel teljesült élete vágya, ezután már nem fog több vizet zavarni. Miután rájött, hogy tévedett, finoman jelezte, hogy humoros művet a legnehezebb írni, mert az emberek humorérzéke nagyon különböző: amin valaki vigyorog, azon más a legszívesebben a haját tépné. A beszélgetésünk után nem is írtam több paródiát, igyekszem mindig komolyan venni magam, de ez nem jelenti azt, hogy néhány szereplőm ne keveredne néha mulatságos helyzetbe – szándékosan vagy szándékolatlanul. Az Interregnum. regény 1999-ben került a könyvesboltokba, s ez az év több szempontból emlékezetes: akkor házasodtam meg, és a könyv borítóját, amit Szendrei Tibor festett, a nászutunkon, külföldön láttam első ízben. (Akkor már volt e-mail címem.)

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Sokkal összeszedettebben dolgozom. Kezdetben intuitív voltam, nem terveztem el mindent előre, sokszor írás közben találtam ki az összekötő szálakat és eseményeket. Ma már részletes szinopszist készítek, és igyekszem ennek mentén haladni – ennek oka az is, hogy jóval kevesebb szabadidőm áll rendelkezésre az írás céljára.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Krimi szerzőként kezdtem a pályámat, de a műveim többségét a fantasy műfajban alkottam, illetve belekontárkodtam a sci-fi-be is, míg most történelmi regényeket írok. Valószínűleg maradtam volna a fantasy műfajban, mivel ott is ki tudtam élni a történelem iránti rajongásomat, ha a Cherubion Kiadó úgy működik tovább, mint a hősi időkben. Nem így történt, a helyzet megváltozott, és nekem is váltanom kellett, de egyáltalán nem bánom. Az utolsó két, Cherubionnál megjelent kötetem, a Vasemberek, illetve a Naplovag antológia inkább volt történelmi ihletésű, mintsem fantasy, úgyhogy a műfajváltás egyáltalán nem volt nehéz vagy meglepő.

Mi az elsődleges célja íróként?

A KFT együttesnek van egy Utcai zenekar című száma, amit akár írói mottómnak is választhatnék: „A feladatunk nyilván semmi más, mint a könnyű, de igényes szórakoztatás.” Olyasmit akarok letenni az asztalra, amit olvasóként magam is olvasni szeretnék. Igyekszem olvasmányosan és érdekfeszítően írni, ennek érdekében sokat javítgatom utólag a szavakat és mondatokat. Lehetséges, hogy sokkal kevesebb regényt írtam volna, ha nincs a határidő, amikor végleg le kell adni a „kéziratot.”

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Mindig arra vagyok a legbüszkébb, ami éppen megjelent. Másként fogalmazva, mindegyik könyvemet vállalom és kedvelem.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Jelenleg az El Cid trilógia befejező kötetét, a Király a királyok között címűt írom. Most fogok eljutni oda, ami az egész legenda legfelemelőbb, legmeghatóbb része. Nagy kihívás, hogy mindezt megfelelően tudjam átadni az olvasóknak. A további tervek képlékenyek, de az biztos, hogy a következő munkám is történelmi regény lesz.

Van írói példaképe?

Példaképem nincs, inkább úgy fogalmaznék, hogy kik a kedvenc szerzőim, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám. A fantasy műfajban kétségkívül Robert E. Howard és David Gemmell. Minden hozzáférhető művük megtalálható a könyvtáramban, s mivel egy időben el volt maradva a magyar könyvkiadás, többnyire angol nyelven. A sci-fi írók közül Alfred Bester, Leigh Brackett, a novellákat tekintve pedig Robert Sheckley, illetve Roger Zelazny. A történelmiregény-szerzők közül Robert Merle, illetve bizonyos szempontból Bán Mór. Utóbbi volt az, aki megmutatta, a történelmi regény nem ifjúsági műfaj, lehet ezt a fantasyhez hasonlatosan sötéten és izgalmasan is művelni. Detektívregényt soha nem akartam írni, de ha megtenném, rám vetülne Raymond Chandler árnyéka. Ritkán olvasok újra könyveket, de Chandler regényeivel bármikor kivételt teszek. A másik ilyen szerző Rejtő Jenő/P. Howard, akiről majdnem sikerült megfeledkeznem. Úgy tűnik, hiába készültem a kérdésre, lehetetlen mindenkit felsorolnom.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Nehéz egyetlen regényt, mint legfontosabbat megnevezni. Miután az előbb felsoroltam a könyvespolcom tartalmát, inkább elmondanám, hogy mely regény gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Ez pedig Gárdonyi Géza Egri csillagok regénye. A szüleim állítása szerint hétéves lehettem, amikor nekiültem az olvasásnak, és az udvarra sem mentem ki játszani, míg be nem fejeztem. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy megszerettettem az olvasást és a történelmet.

Hozzászólások

@

Küldés