Az író válaszol (21): Póda Erzsébet

Bíró Szabolcs  2013.12.2. 4:34

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre. E heti célpontunk: Póda Erzsébet.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Póda Erzsébet újságíróként kezdte pályafutását. Dolgozott a Szabad Földműves, az Új Szó, az Új Nő és a Katedra pedagógiai folyóirat szerkesztőjeként, jelenleg a Vasárnap című hetilap külsős munkatársa, illetve a saját maga által 2005-ben létrehozott netBarátnő webmagazin – azaz jelen kulturális honlap – főszerkesztője. Mindemellett a Barátnő Life Coaching életvezető tanácsadója. Volt már önálló műsora a Pátria Rádióban, szerkesztett már könyveket és kiadványokat, továbbá lektorként és korrektorként dolgozik a Historium Kiadó égisze alatt. Eddig két mesekönyve – a magyarul, szlovákul és németül is nagy sikereket elért Hétmesés könyv, Füzesi Zsuzsa rajzaival, illetve a Pilicke meséi Bálint Mariann illusztrációival – és egy önálló cikkgyűjteménye, a tavaly kiadott Percek, évek, döntések jelent meg, amelyet Soós Laca fotói kísérnek.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Akkor, amikor megtanultam leírni és összekötni a betűket, és feltárult előttem egy csodás világ, amelyben a betűk sorrendje különböző értelmeket rejtett. Lenyűgözött, mi minden fejezhető ki betűkkel, szavakkal. Teleírtam a füzeteimet (ezeket természetesen csak a leckével), a csomagolópapírokat, a begyújtóst, az újságot, nagymamám Kincses Kalendáriumát, amiért ki is kaptam rendesen. De attól kezdve faltam a könyveket is. Kicsi szülőfalum apró könyvtárának összes könyvét kiolvastam: a meséket, indiános könyveket, szépirodalmi regényeket, útikönyveket, korhatárosakat és korhatártalanokat, mindent – a fenti polcokon porosodó marxista-leninista művek kivételével. Aztán egyszer azt gondoltam, ideje nekem is olyan szépeket és kalandosakat írni, mint amilyeneket szeretek olvasni. Így hát zöldeskék iskolai füzeteket vásároltam a zsebpénzemből. Kezdetben buborékos képregényeket kezdtem beléjük írni, majd miután rájöttem, hogy a pálcikaemberek nem adják vissza azt a hangulatot, amit elképzeltem, átváltottam sűrűbben szedett szövegre. Nem tudom, mi lett a füzetek sorsa, rengeteg volt belőlük, egyet vagy kettőt őriz még anyukám a szekrényében. Imádtam a fogalmazásórákat! Nemcsak azért, mert a magyar tanító nénim, Martákné Vésey Katalin, egy csodálatos egyéniségű nagyon okos és nagyon szép nő volt, akinek mesés kontyba volt tűzve a haja. Hanem azért is, mert kiélhettem a fantáziámat. A fogalmazásaimra csillagos jegyet kaptam, és gyakran felolvasták az osztály vagy más osztályok előtt is. Megesett, hogy előbb elkészültem a dolgozatommal, olyankor másokét is szívesen megírtam.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

A gimnáziumban nagyon szigorú volt a magyartanárunk, és nem is érdekelte különösebben a fogalmazásóra, inkább a nyelvtan- és irodalomórákon nyúzott bennünket. Ebben az időben leveleket írtunk egymásnak a barátnőimmel. Fikciókat. Például azt képzeltem, francia vagyok, és úgy próbáltam megfogalmazni a szöveget, hogy a magyar szavak hasonlítsanak a franciára kiejtésben. Rengeteget szórakoztunk ezen, fuldokolva nevettünk egy-egy tanítási órán, amikor is tilos volt a nevetés. Apukámmal és az egyik unokanővéremmel az eszperente nyelvet gyakoroltuk, szigorúan e-betűket használva: csak semmi hosszú é! Verseket faragtunk, történeteket írtunk. A gimnázium iskolai újságjában jelent meg az első írásom. Témája, természetesen, a romantikus szerelem volt. Akkor lettem aktívabb, amikor felvettek a Comenius Egyetem Bölcsészkarának újságírói szakára, és kötelező volt cikkeket írni. Mint író, a mesekönyvem megírása és kiadatása után jelentem meg a színen. Az újságírói műfaj több valóságalapot igényel, kevesebb fantáziát, kitűnő megfigyelő- és jó íráskészséget. A mese- vagy regényírás egészen más.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Valami földöntúli érzés kerített hatalmába, ahogy a nyomdában ültem, és láttam, hogy most az én könyvemmel foglalkoznak. Első könyvem, a Hétmesés könyv, amelyet Füzesi Zsuzsa illusztrált, végül elég sok nyomdahibával jelent meg, egy szerencsétlen félreértés miatt, ám számomra akkor is életem egyik legnagyobb, szavakkal leírhatatlan érzése volt! Alig bírtam felfogni, hogy az egyik álmom valóssággá vált, és a kezemben tarthatok, lapozgathatok és szagolgathatok egy csodaszép kiadványt, ami tényleg az én művem.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Inkább arról szólnék, miben változott, amióta írni kezdtem, mivel elsősorban újságíróként működöm: sok mindenben. Már nem vagyok naiv, és nem akarok csak a szépről és a jóról írni, mint a „pályafutásom” elején, mert látom, tudom, hogy kizárólag akkor vagyunk képesek javítani az életünkön, jobban érezni magunkat a bőrünkben, ha nem vagyunk vakok a problémákra. Ha nem söpörjük a szennyet a szőnyeg alá, ha nem takargatjuk a széles kötényünkkel, ha nem titkoljuk el, ha valami nem jó. Ha nem hazudunk, hanem nyíltan beszélünk mindenről. Mert csak akkor tudunk megoldani, jobbá tenni valamit, ha „kitesszük a halat az asztalra” – mint ahogy azt George Kohlrieser írja a könyvében.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Nemcsak az újságírói műfaj vagy a meseírás volt az álmom régebben. Fiatalkoromban kalandregényeket vagy sci-fit szerettem volna írni. Később krimit. Ezekről rég letettem. Viszont közel áll hozzám a novella műfaja. Szeretem olvasni és írni is. Sajnos, kevés jó novelláskötet jelenik meg manapság.

Mi az elsődleges célja íróként?

Egyszer régen, az első mesekönyvemet kritizálta valaki: kicsit gúnyosan úgy fogalmazott, nem csodálkozna, ha kiderülne, hogy civilben tanító néniként működöm. Nekem nem titkolt szándékom, hogy a közönséget, akik az írásaimat olvassák, kicsit neveljem, de legalábbis elgondolkoztassam. Számomra az az olvasmány igazán értékes, amelyből tanulhatok is valamit. Ha csak egyetlenegy dologra másként nézek azontúl, hogy elolvastam egy művet, egy könyvet, egy cikket, már megérte belekezdeni, mert sok más tényezőn kívül hasznos is volt számomra. Nem is érezném a történeteimet, meséimet hitelesnek, értékesnek, ha csak öncélúan vagy „művészkedve” írnék, és nem azért, hogy – nyíltan vagy burkoltan – le lehessen vonni belőlük a tanulságot.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Mind a három könyvemre a legbüszkébb vagyok. Nem tudok közülük választani. És szeretem azokat a kiadványokat is, amelyek világrajövetelénél eddig segédkezhettem: a szakácskönyvekre, a netBarátnő cikkgyűjteményére, a Nők világára, Bíró Szabolcs és Benyák Zoltán regényeire, minden egyes kiadványra, amellyel akár egy kicsit is foglalkozhattam.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Egy ideje már készen van három regénykezdeményem, két tucatra való novellám, és félig készen egy mesekönyvem. Következő álmom, hogy az elbeszélések megjelenhessenek egy kötetben. Novellák lévén ugyancsak sokrétű lenne a kiadvány. Vannak benne igaz történetek, kicsit átalakítva, és fikciók is, hosszabbak és rövidebbek, egymástól nagyon távoli témákkal. Lehet, hogy azért, mert az Ikrek jegyében születtem (de lehet, hogy nem azért), a figyelmem szétszóródó, de rengeteg téma és terület érdekel. Talán ezért sem haladok a regényírással – túl hosszú ideig kellene egyugyanazon dologgal foglalkoznom.

Van írói példaképe?

Rengeteg! Benedek Elek, mert ő meséi léptek be elsőként az életembe. Karl May, mert az indiános könyvek voltak az első hosszabb olvasmányaim, kedvenceim, és általa olyan kalandok részese lehettem, amelyekben a valós életben sohasem lehetne részem. Robert Merle, mert a legsokoldalúbb író: az ő könyvein nőttem fel – fiatalkoromtól idősebb koromig fedeztem fel a műveit, és mindig találtam bennük újat, lenyűgözőt. Rejtő Jenő, mert őt olvasva fetrengtem a nevetéstől ott, ahol éppen olvastam: otthon, úton, útfélen. Joseph Heller, mert nagy a tudása, utánozhatatlan a humora, és amiatt, ahogy a témáival bánik. Ken Kesey, mert a Száll a kakukk fészkére volt az első, ami más volt, mint az addigi olvasmányaim. Christopher Moore, mert úgy bánik a bibliai történetekkel, mint Joseph Heller, és mert felül tudja múlni őt. Gárdonyi Géza, Déry Tibor, Füst Milán, Szepes Mária, Popper Péter, Bohumil Hrabal, Kurt Vonnegut, Agatha Christie, Aldous Huxley, Virginia Wolf, George Orwell – és holnap estig folytathatnám.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Nem. Csak több regényt tudnék megnevezni, mint például Robert Merlétől a Mesterségem a halál és a Két nap az élet, Szepes Máriától A Vörös Oroszlán, Déry Tibortól a G.A. úr X-ben, George Orwelltől az 1984... vagy újabb olvasmányomat, Dmitry Glukhovskytól a Metró 2033-at. És itt most abba is hagyom, mert nem bírom abbahagyni.

Hozzászólások

@

Küldés