Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs  2014.1.27. 5:14

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Douglas Rowland (Tölgyesi László) 1971-ben született Budapesten. Amióta az eszét tudja, vonzzák a kitalált világokban játszódó kitalált történetek, ennek ellenére nem akart gyerekkorától kezdve író lenni. Első regénye, Az író válaszol sorozatban már meginterjúvolt Allen Newmannel közösen írt A sötét isten 2001-ben jelent meg a Cherubion Kiadónál. Azóta számos novellája és regénye látott napvilágot a fantasy műfajában. Családjával vidéken él, az írás mellett szakfordítóként dolgozik.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Már az általános iskola alsó tagozatában írogattam történeteket füzetekbe, szerencsére ezeknek nyoma veszett. Később, gimnazista koromban képregényeket írtam és rajzoltam, ezek létezését viszont nem tagadhatom le, mert az osztálytársak sajna azóta is őrzik a műveimet. Aztán olyan évek következtek, amikor több eszem lett, és ráébredtem, hogy amíg nincs kellő élettapasztalatom, jobb inkább várni az írással.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Tizenhat-tizenhét évesen írhattam az utolsó képregényt, utána több mint egy évtizedes szünet következett. Volt bennem hajlandóság az írásra, nem is kevés, de éreztem, hogy erre a mesterségre meg kell érni. Majdnem betöltöttem a harmincat, amikor eljött a pillanat. A válaszom tehát igen, elég soká tartott, de tudatosan vártam.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

A számomra egyik legemlékezetesebb történet azé az első könyvemé, ami végül nem jelent meg. Nagyjából úgy indult a pályám, hogy betömtem életem első kéziratát az egyik vezető magyarországi fantasy kiadó főnökének postaládájába. Néhány hét múlva felhívott az olvasószerkesztő – aki amúgy a mai napig az egyik legismertebb magyar fantasy-író –, és azt mondta, tetszik a regény, beszéljünk a megjelenési lehetőségekről. Bementem a kiadóhoz, és ott egymás után értek a meglepetések. A fantasy műfajban mindenki angol álnéven publikált, és én olvasóként akkoriban, abban a hőskorszakban el is hittem, hogy ezek angolszász szerzők. A kiadó vezetője azonban felvilágosított, ki kicsoda valójában – csupa magyar ember. Hát, hüledeztem rendesen. (Aztán én is beálltam a sorba, angol álnéven publikálok azóta is.) De nem ezért volt a pályám szempontjából meghatározó ez a történet, hanem azért, mert olyan emberek ítélték kiadhatónak a művemet, akik a műfaj nagyágyúi voltak akkoriban. Elkezdtem hinni abban, hogy lenne értelme foglalkoznom írással, és aktívan próbálkozni a kiadatással. Végül egy másik kiadónál jelent meg az első regényem, és ott publikálok azóta is, de ezek az első élmények hatalmas lökést adtak.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Kezdetben azt tartottam a legfontosabbnak, hogy csavaros történetet tálaljak, sok akcióval megtűzdelve. Az idők folyamán igyekeztem elmozdulni afelé, hogy jobban kidolgozzam a szereplőket, a motivációikat, az egymással való konfliktusaikat – akár azon az áron is, hogy kevesebb a pörgő akció, a váratlan csavarok pedig megszűnnek a történet fő szervező elemének lenni. Kezdtem örömet találni abban, ha a műfajra jellemző, világrengető eseményeknek és veszedelmeknek szinte már fölébe nő fontosságban valami bensőségesebb esemény, olyan emberi konfliktus, ami a való világban is megeshet. Ami a stílust illeti, a túlcifrázott mondatoktól igyekeztem eljutni egy szikárabb, jelzőktől kevésbé hemzsegő prózáig.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Kiskamasz koromban nagy hatással volt rám Tolkien A hobbit című regénye (mely mostanában a filmek miatt újra felkapott lett): ennek olvasásakor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék írni, méghozzá a fantasy műfajban. Sok más műfajt is szeretek – szépirodalmat, sci-fit, krimit – de úgy érzem, a fantasy az, amire a leginkább alkalmas vagyok íróként. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy más zsánerben is alkossak egyszer, de az elég biztosnak látszik, hogy megmaradok a szórakoztató irodalom keretein belül.

Mi az elsődleges célja íróként?

Olyan szórakoztató műveket írni, amelyek egyszerre nyújtanak fantasztikumot, kitalált világokban játszódó kalandokat, és átélhető emberi drámákat, emberinek, esendőnek ábrázolt szereplőket.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Azt hiszem, a Cherubion Alkonya-sorozatom. Cherubion világát és az ott játszódó első történeteket Magyarország egyik legnépszerűbb fantasy-írója, Nemes István alkotta meg. Mikor elhatároztam, hogy folytatom a sorozatát, tartottam attól, hogy az eredeti regények rajongói rosszul fogadják majd. Elvégre én más stílusban, más hozzáállással, egy megváltozott kor igényeihez igazodva írok. A Cherubion Alkonya-regényeim mégis sikeresek lettek, és nemcsak abból a szempontból, hogy szerették az olvasók, hanem abból is, hogy meg tudtam valósítani benne azt, amit akartam. Azaz egy nagyívű, sok szereplőt mozgató, számos fordulattal operáló történetbe beleszőttem a ponyvairodalom mindazon témáit, amik annak idején felgyújtották a képzeletemet, és az írói pálya felé tereltek. Márpedig azt hiszem, egy író számára az a legnagyobb siker, ha a kész mű közel áll ahhoz, amit elképzelt, és ez ráadásul az olvasók tetszésével is találkozik.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Az előző kérdésnél említett Cherubion Alkonya-sorozat ötödik, és egyben utolsó regényét írom. Van bennem egy kis drukk, képes vagyok-e úgy lezárni ezt a történetfolyamot, hogy mindazok, akik az évek során megkedvelték, elégedettek legyenek. Az író ilyenkor szembesül azzal, hogy a „Vége” felirat után mindenki fel fogja tenni magában a kérdést: érdemes volt ezért a végkimenetelért éveken át figyelemmel kísérni a szereplők sorsát? Remélem, a legtöbben úgy érzik majd, érdemes volt. Ez most a legnagyobb kihívás számomra, igyekszem megfelelni neki.

Van írói példaképe?

Az általam is művelt műfajban nagyra tartom Jack Vance-t, George R.R. Martint (akinek a nevéhez a most futó, hatalmas sikerű Trónok Harca-sorozat fűződik), az újak közül Mark Lawrence-t és Joe Abercrombie-t. A magasabb irodalomból olyanokat tudnék említeni, mint Szabó Magda, Joyce Carol Oates, Alessandro Baricco, Dosztojevszkij, Graham Greene, Bohumil Hrabal, Thomas Hardy, Hermann Hesse, Márai Sándor, Gabriel García Márquez, Darvasi László, Mika Waltari. Hadd ne soroljak fel mindenkit.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Említettem J. R. R. Tolkien regényét, A hobbitot. Félreértés ne essék, vannak ennél sokkal jobban megírt művek, a kalandregények közt és a magasabb irodalomban egyaránt. Mégis, A hobbit abban az életkorban, abban a helyzetben, amikor olvastam, úgy hatott rám, ahogy semmi más.

Hozzászólások

@

Küldés