Anyák napjáról -- megkésve


Vég Erzsébet  2007.5.8. 13:56

Igaz, Anyák napja már elmúlt, de most fogalmazódott meg bennem néhány gondolat.

Nem is biztos, hogy csak gondolataim szavakba öntése, hanem az időhiány miatt is. Ugyanis, ha megpróbálok jó anya lenni (ez számomra azt jelenti, hogy a gyerekek fizikai szükségleteiken túl leülök és olvasok, énekelek, furulyázom, játszom, építek, mondókázom, tehát foglalkozom velük) akkor nem marad időm leülni a gép elé cikket írni. Még az sem biztos, hogy csak erről a napról van mondanivalóm, hanem általában az anyaságról (szülőségről?), az édesanyámról és a gyerekeimről is. Anyák napja körül elsősorban a saját anyukámra gondolok, és csak utána jut eszembe, hogy én is anya vagyok. Szerencsére a férjem gondoskodott róla, hogy az apró gyerekeink (bár még talán nem is értik) meglepjenek egy szép virággal. Csodálatos dolog anyának lenni -- de erről majd máskor.

Első és legfontosabb számomra, hogy még él az anyukám, aki két éve súlyos betegségen esett át, de mára egész szépen helyrejött. Ez már önmagában nagy ajándék az élettől. Hiszen az a fajta szimbiózis, ami anya és gyereke között létezik nem található meg más kapcsolatban. Megkockáztatom, hogy még a szerelemben sem. Sőt!

Visszatérve anyura, nagyon hasonlók vagyunk, mégis sokban különbözünk. Ő úgy nőtt fel, hogy első a „munka, munka, munka” -- mezőgazdaság, föld, állatok. Az olvasást vagy a számítógépes feladatokat majdhogynem időpocsékolásnak tartja. A mai napig nehezen fogadja el, hogy ilyesmivel is lehet pénzt keresni. Nem ért egyet továbbá azzal sem, hogy annyit foglalkozom a gyerekeimmel, amennyit. „Nem kell őket annyit tutujgatni!” – szokott zsörtölődni. Amikor viszont hallja a két és fél éves fiamat verset mondani, elcsodálkozik, hogy „milyen okos!” Talán tényleg okosabb, mint hasonló korú társai, de ha mégsem, hát az látszik meg rajta, hogy tőlem telhetően sokat foglalkozom vele. Ez a fajta figyelem és „tutujgatás” viszont bennem teljesen tudatos.

Annak idején nagyon vágytam édesanyám társaságára, a meséire, a simogatására. Nem mondom, hogy egyáltalán nem volt benne részem, de harmincvalahány évvel ezelőtt egy „menyecskének” (aki a férjével és annak szüleivel lakik) nagyon sok más dolga is volt. A munkahely után rohantak a mezőre, szőlőbe, stb. Úgyhogy az apai nagymamám vigyázott rám, anyut jóformán csak az esti „jó éjszakát puszinál” láttam. Ilyenkor aztán kitaláltam, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell, csak hogy még maradjon… Ma is emlékszem a reggelekre, amikor belefacsarodott a szívem, hogy megint üres a ház, elment, csak a hálóinge árulkodott róla, hogy egyáltalán ott volt. Ettől az érzéstől szeretném megóvni a gyerekeimet.

Arra is emlékszem, hogy eme nevezetes napon szebbnél szebb verseket szavaltam neki. Visszagondolva olyan lehettem, mint az „Anya, anya, anya! Hangzik este, reggel. Milyen sok baj is van ilyen kis gyerekkel!” szereplője. Bár kamaszkoromig nem sok baj volt velem, jó tanuló, szófogadó gyerek voltam. Igaz, azt sosem értettem, hogy a versek közben miért könnyezik. Ma már persze értem. Én, a bőgőmasina, már akkor is könnyekre fakadtam, amikor a nővérem gyerekei szavaltak, hát még amikor az enyém rákezd…!

Kamaszkorom óta viszont sok minden ellen lázadozom és ezt anyunak biztosan nehéz elfogadnia. A maga módján elengedett, hiszen a továbbtanulásomba sem szólt bele, így már nyolcadik után elkerültem a városi gimnáziumba és kollégiumba. Azután pedig a fővárosban tanultam, majd dolgoztam. Más dolgokba viszont rendíthetetlenül „beleszól”, nem igazán tűrve ellentmondást. Ilyenkor elgondolkozom, hogy vajon hol van a határ? Mikor kell elengedni a gyereket és főleg hogyan? (Bevallom, ha az enyémek elengedéséről elgondolkodom, már most ráz a hideg).

Mint annyian, természetesen én is mindig neki akartam/akarok megfelelni. Ez pedig iszonyúan nehéz. Maximalista magával és másokkal szemben is. Ebből aztán, és a hasonlóságunkból, elég sok összetűzés akad. Két konok, önfejű, lobbanékony ember. Mégis, nehezen mondok neki nemet. Vajon miért? Talán, mert félek, hogy egyszer csak nem lesz. Igyekszem a saját életemet élni, mégis úgy érzem, vele „egy család vagyunk”, és segíenünk kell egymásnak. Lehetőleg az év 365 napján.

Befejezésül megint egy idézet, amit egykor az emlékkönyvembe írt valaki és bár kicsit giccsesnek tűnhet, érdemes elgondolkodni rajta:
„Nincs szebb szó e földön, tanuld meg kedves, ifjú lány, ha valaki azt mondhatja: Édesanyám!”



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Anya csak egy van?

Kabók Zita

Anyák napján értelemszerűen az édesanyákat ünnepeljük...

2016.5.1.    4


Különös ajándék

Nagy Csivre Katalin

A kétéves Rozika az utcán totyog anyja után, kezében termetes játékbabát cipel.

2014.5.11.   


A legszebb hivatás

Nagy Erika

Anya csak egy van, mondják, s bár elcsépeltnek tűnik a mondás, igaz.

2013.5.5.    14


Levél az Édesanyának

Póda Erzsébet

Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.

2007.5.5.  2    3


Édesanyák ünnepe

Nagy Erika

Május első vasárnapján az édesanyákat köszöntjük.

2007.5.4.    3


Anyák napjára

Vég Erzsébet

Anyák napja alkalmából az embernek sok minden az eszébe jut.

2006.5.5.   

A rovat további cikkei

Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2017.10.8.  2   


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2017.1.6.    2


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2017.1.2.    11