Bár volna két életem…

Orbán Viktória  2009.8.26. 19:08

Gondolom, ezzel a kívánságommal nem vagyok egyedül.

Bizonyára sokan gondoltak már arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha két életünk volna. A Piramis együttes egy régi zenéje most tökéletesen leírja, amit érzek:

„Melletted minden reggel
Vidáman ébredek fel,
S könnyűnek érzem mindenem.
De néha egy hang a szívemben
Új útra szólít engem,
Talán nem érted meg sohasem, hogy:
Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek egyszerre két helyen,
Ó, Istenem, miért nincs két életem?”

Az életem, megint egy fordulóponthoz érkezett. Egy szakasz lezárult, és egy új kezdődik el hamarosan. Két és fél év itthonlét után, ismét repülőre szállok, hogy egy másik országban éljek. Szeptemberben London felé veszem az irányt, ahol egy kedves család vár engem, három gyerekkel.

Ez nagyon örvendetes, és már izgatottan várom a percet, hogy felszálljon a repülő, azonban szomorúnak is érzem magam, mivel újra itt kell hagyni a családomat, a szerelmemet és a barátaimat. Ha belegondolok, ez nagyon szomorúvá tesz. Viszont, mégis izgatottan várom, hogy elkezdjem az új életemet Londonban. Érthetetlen helyzet!

És nehéz is, mert olyan, mintha két személyiségem lenne. Az egyik egy örökmozgó, aki szeret független és szabad lenni, szeret utazni, új embereket megismerni, kicsit nemzetközi lenni, új kihívások elé menni. Aki szeretné megvalósítani önmagát, többet kihozni az életéből és megmutatni mindenkinek, hogy milyen ember is ő valójában. A másik pedig, aki csak élvezi a világ távolságát, a nyugalmat, a megszokott környezet és elégedet azzal, ami van. Aki reggel felkel, teszi a dolgát, majd este lefekszik, a legnagyobb nyugalomban.

Nehéz itt hagyni mindent, amit már úgy megszoktam: az ágyamat, a hastánc-órákat és fellépéseket, a bulikat, az éjszakai horgászásokat és a közös vacsikat a barátommal... No és hát igen, a barátomat! Rossz lesz, majd minden reggel nélküle ébredni, és minden este egyedül aludni. Úgy élni napról-napra, hogy nincs mellettem, akihez odabújhatnék, átölelhetném, megcsókolhatnám, akinek elmondhatnám legbelsőbb problémáimat, vagy épp az aznapi történteket.

Másrészt viszont, alig várom már, hogy egy új országba, egy új kultúrába csöppenjek. Felfedezzem a szépségeit, a mindennapi életet a Szigetországban.

A barátom, nem az az örökmozgó, felfedező típus. Ő szereti az itteni életét, szereti a természetet, az erdőt, az állatokat – nem neki való a nagyváros. És nekem ezt el kell fogadnom. Nem erőltethetem rá Londont, hogy aztán esetleg megutálja egy életre... Ő is elfogadta, hogy egy időre messzire megyek, bár nem boldog tőle, amit teljes mértékben megértek. Nem erőltette rám a saját akaratát, és én sem rá az enyémet. Szerintem ez így van rendjén. Ezért minden erőmmel azon leszek, hogy bebizonyítsam neki és magamnak is, hogy nem lesz hiábavaló az az idő, amit külön töltünk majd.

Ezért lenne jó, ha két életem lenne, és egyszerre két helyen lehetnék. De, sajnos ez nem adatott meg az embereknek, így aztán sok döntést kell hozniuk az életük során, nagyon sokszor.

Végezetül, álljon itt egy idézet, az Ünneprontók ünnepe című filmből:

„Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz számunka jövő. Egyet tehetünk: a rendelkezésünkre álló információk alapján meghozzuk a legjobb döntést.”

Hozzászólások

@

Küldés