Búcsú
Az utóbbi időben egyre többször értesülhettünk Antal Imre sorsának alakulásáról...
A sajtó gyakran beszámolt arról, hogy milyen nagybeteg. A fényképekről már egy egészen más ember nézett vissza ránk, mint akit nagy nevettetőként megismerünk.
Mint mindig, ha elmúlásról van szó, mélyen érintett az esemény. Részben azért, mert nagy tisztelője és kedvelője voltam Antal Imrének. Művelt, intelligens, tehetséges és sokoldalú ember volt. Szomorú, hogy zongoraművészként nem teljesedhetett ki, ellenben „kaptunk” egy kiváló humoristát.
Az „ország Imruskájának” nevezték. Ezen elgondolkodtam: ha tényleg így volt, akkor miért a hospice házban töltötte élete utolsó hónapjait, és miért nem valamelyikünk házában, vagy legalább baráti körben? Jogosan merül fel a kérdés, vajon elvállaltam volna-e a nagy beteg gondozását? Nos, szégyenkezve vallom be: nem. Fogalmam sem lett volna, hogyan, mikor és mit kell vele tennem, hogy enyhítsem fizikai és lelki fájdalmait. Nem mentegetőzésnek szánom, de úgy tudom, az állítólagos barátai közül sem nagyon törte magát senki, hogy magához vegye. Pedig az emlékműsorban elég sokan megszólaltak és magasztalták a néhai művészt…
Szomorú tény, hogy édesanyja halála után Antal Imre egyedül maradt, testvér, gyerek, feleség nélkül. Ez egy másik gondolatmenetet is elindított bennem. Mégpedig: szabad-e szülő és gyermek között annyira szoros kapcsolatot kialakítani – még, ha ez óhatatlan is az egyik szülő korai elvesztése miatt –, hogy aztán az édesanya halálába kis híján belerokkanjon valaki. Az élet természetes velejárója, hogy elveszítjük a szüleinket. Könnyebb azonban, ha gyászunkban segít valaki vigasztalódnunk, vagy van kihez fordulnunk bánatunkban, akire számíthatunk – legyen az rokon, vagy jó barát.
A néhai Antal Imre körül kialakult történet megint egy figyelmeztető eset arra, hogy életében „elfelejtünk” tisztelni, szeretni valakit, esetleg segíteni rajta, de a halála után ódákat zengünk róla…
Antal Imre többet, jobbat érdemelt volna. Nyugodjon békében!
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Valakik és tényezők
Ma mindenki valaki akar lenni. Valaki, aki megmondja másoknak, hogy azok mit csináljanak, és azt hogyan tegyék.
2024.4.18.
Szavak
A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.
2024.3.9.
Előjogok
Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.
2023.10.11.
Gondolatok a szabadságról
A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...
2023.9.13.
Jótékonyság
Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.
2023.5.30.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2023.5.16.
Előregyártott jövő
1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…
2023.5.15.
Egy szakítás után
Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.
2023.4.28. 16
Hazudni szabad?
Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?
2023.4.9.
Sokasodó furcsaságok
Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...
2023.3.7.
Szivárványos világbéke
A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.
2023.1.23.