Ha tél, akkor hajléktalanok

Száz Ildikó  2012.11.13. 5:43

Tibor bácsi volt az első néhány évvel a rendszerváltás után...

...amikor az akkori polgármester még azt állította, hogy a városban nincsenek hajléktalanok. Amikor aztán az első férfi alatt meggyulladt a meleg vizes csövek közé nyomott matrac, kissé megváltozott a városban élők véleménye. Később felgyújtottak egy idős embert is, őt a gyógyszertár közelében, a bokrok között, álmában érte a halál.

Az ilyen rémhírek hallatán mindig nagy örömmel láttam viszont Tibor bá´t, aki hosszú ősz szakállába törölte kezét, amikor a babakocsi csomagtartójából elővarázsoltam az ajándékba hozott elemózsiát. Annyit árult el magáról, hogy amikor elvált, az építkezési cég munkásszállójára költözött, és miután csődbe ment a munkaadója, egyik napról a másikra az utcán találta magát. Később egy házaspárral ismertetett meg, akik nem tudták fizetni szerény nyugdíjukból a lakbért, ám a társasházban élők berendezték számukra az udvarban található garázst. Róza nénit az állomáson ismertem meg, az asszonynak komoly udvartartása volt, egy idős férfi és annak két vidéki rokona. Még mielőtt meghatódhattam volna kiderült, hogy azért vigyáznak a társukra, mert ő az egyetlen, aki személyazonossági igazolvánnyal és nyugdíjjal rendelkezik. Róza néni akkor sem mozdult el az állomás környékéről, amikor megnyitották a városi melegedőt. Először azért nem, mert csak a férfiakat engedték be, és mire a szállót áthelyezték és a két konténer egyikében nők alhattak, addigra megszokta a fagyokat. Elárulta, hogy hol rejtegetik az éjszakára félretett kartonlapokat, és hogy álmukban azért lesz párnájuk a reklámszatyor, mert abban van minden vagyonkájuk. Hajléktalan hajléktalannak a farkasa, mondta egy magát absztinensnek valló rászoruló, aki nem azért él a Vág partján, mert nem engedik be a szállóra. Hanem azért, mert még nem találtak ki olyan házirendet, melyet hajlandó lenne betartani. Inkább a fagyos folyópartot választja, ahol a lábasait fedő helyett vastag réteggel vonja be reggelre a jég. A zoknik válogatásakor sosem dobjuk ki a páratlanul maradt darabokat, mert a hajléktalanok elárulták, hogy a meleg kabátnál és a fejfedőnél is nagyobb szükségük van zoknira, jó szóra, kézfogásra.

Amikor egy szociális dolgozónak tanuló kedves ismerősöm megszerezte a diplomát, a hajléktalanok felsorakoztak az irodája előtt és mindegyik gratulált neki. A törékeny hölgy – aki ha kellett, orvoshoz kísérte őket, végigkilincselte a hivatalokat, hogy újra érvényes igazolványhoz jussanak – odalépett a mosdóhoz és könyékig lecsutakolta magát fertőtlenítőszerrel. De holnap is ott áll majd mellettük, és kezet nyújt nekik, hogy segítsen. Már most többet tesz értük, mint az üléseken felszólaló „gondterhelt“ városatyák.

Hozzászólások

@

Küldés