Horror mese gyerekeknek

Dráfi Emese  2011.4.29. 5:10

Fél nyolc van. Gyerekek, most az esti mese következik – hallom a rádióban, miközben épp Győr felé robogok.

Sötét van, az autó reflektorain keresztül bámulom az utat. Mese? Átkapcsolom, inkább valami zenét szeretnék. De hirtelen meggondolom magam. Miért is ne? Olyan régen hallgattam mesét! Visszakapcsolok. Még szólnak a tárogató szomorú hangjának utolsó akkordjai. Ez lenne a szignálja? Hm. De hisz ez szomorú dal! Nem értem. Talán valami vidám kéne...

Végre elkezdődik! Akkor még nem sejtem, hogy egy rémtörténet közepébe csöppenek, és ha gyerek lennék, biztos nem mernék hazamenni ebben a sötétben. Egy híres színész pompás előadásmódban olvassa fel a magyar népmesét. Kezdem élvezni. Régi legendát elevenít meg. A mese arról szól, hogy a Balaton partján élt egy asszony, akinek messze földre híres kecskenyája volt. Ám egy napon jött egy fiatal lány, akinek szintén voltak kecskéi, de sokkal szebbek, mint az asszonyé. Ráadásul a lány kecskéinek a patái aranyból voltak. Na persze, az asszony elkezdett irigykedni, és minden erejével azon mesterkedett, hogy megszerezze a lánytól a nyájat. De sehogy se tudta. Ezért összeszervezkedett az ördöggel, és amíg a lány a Balaton partján üldögélt, addig az asszony egy hatalmas nagy árkot húzott mögé, amibe elkezdett csorogni a víz. Hirtelen hatalmas vihar kerekedett, a víz megáradt, a lány pedig belefulladt a vízbe. De amire az asszony nem számított: az aranypatájú kecskék is, sőt még a saját kecskéi is. Szóval, mindenki meghalt, csak a rossz nő nem. Mindezt a színész olyan élethűen mesélte el (hatalmas hangján jajveszékelt, fújtatott, hörgött) és egy olyan nagy kiáltással végzett a mesével, hogy Isten bizony még én is megijedtem! Még felocsúdni sincs időm, amikor a bemondó, sablonos hangján közli: „Jó éjszakát gyerekek, álmodjatok szépeket!"

Egy pillanatra megáll bennem a szusz. Aztán, nem is tudom miért (szó szerint) kitör belőlem a röhögés. Még a könnyem is kicsordul, annyira groteszk és abszurd számomra ez a helyzet.

De utána elgondolkozom.

Először is: újra szembesülnöm kell magyarságunk siránkozó természetével. A tárogató hangja eleve szomorú, nem értem miért kell már a gyerekeket is erre az évszázadokon át tartó bánatos, sebeket nyalogató melankóliába lökni? Inkább arra kéne helyezni a hangsúlyt, hogy mi magyarok legyünk már végre olyan büszkék magyarságunkra, mint amilyenek elődeink voltak.

Második dolog, amire felfigyelek, hogy a mesének nem volt jó vége. Igaz, volt benne tanulság: hogy sajnos sok magyar ember rendelkezik még mindig egy sajnálatos tulajdonsággal, azaz a szűnni nem akaró irigységgel.

Végül konstatálom, ha az én gyerekem hallgatta volna annak idején közvetlenül lefekvés előtt ezt a mesét, egész éjjel nem tudott volna aludni, esetleg rémálmai lettek volna. Lehetséges, hogy aki az aznapi mesét választotta a rádióban, annak nincsenek gyerekei? Az bizony meglehet! Mert ha lenne, tudná, hogy a gyerekek lelkivilága milyen, és soha nem választana ilyen esti mesét...

Hozzászólások

@

Küldés