Játszótér

Puha Andrea  2012.6.12. 4:12

Szeretem a játszótereket. Néha leülök egy padra, nézem a színes gyereksereget, ahogyan tépik egymást, sírva fakadnak, vagy kibuggyan belőlük a nevetés.

Sokan túrják a homokot, mások a fák körül szaladgálnak, már amelyik tud, és nem huppan percenként a fenekére. A legtöbben a hinta körül tolonganak.

A hintában az a jó, hogy beleülsz, meghajtod magad, kicsit előre-hátradőlsz, hajad az arcodba hull, aztán lelóg a hátad mögött a földre. A lánc párszor meghajlik, aztán egyre jobban megfeszül, a szél az arcodba csap, egyre magasabbra kerülsz, és eljön az a pillanat, mikor a legmagasabb pontra érsz, ahol a pillanat ezredrészéig megáll minden veled együtt. A levegő a mellkasodba szorul, olyan mintha megcsiklandozna kicsit, kiszakad belőled egy sikkantás, és zuhanni kezdesz hátrafelé. Onnantól pedig olyan, mintha repülnél.

Aztán egyre nagyobbra nősz, egyre nehezebb leszel, és ez az érzés elmúlik. Akkor már a hajtást érzed, azt, hogy előre- és hátradőlsz, hogy feszül az izmod, meg hogy úristen, mekkora hasad lett közben! Rögtön ki is kell szállni: hogy nézel ki? Ez már nem az a göndör hajú fürtös kislány, aki a gyerekkori fényképeken van. Különben is. Repülni lehetetlen.

És elfelejtünk játszani.

Jobban kezd érdekelni a lánc, az, amin ülünk, megfogjuk, kritizáljuk, számításokat végzünk, megnézzük a dőlésszögét, a hajlékonyságát, kiszámoljuk annak a valószínűségét, hogy kieshetünk belőle, szétszereljük, összeszereljük, megerősítjük, aztán beleülünk és erőlködve hajtjuk magunkat, hogy igen, fel tudunk menni olyan magasra, át tudunk pördülni rajta, és mindezt hányás nélkül. Vagy pont hogy hányással. Embere válogatja.

Néha elfelejtek játszani. Van, hogy tanulok, és annyira görcsösen meg akarom tanulni az anyagot, hogy belezöldülök, és nem megy. Néha annyira meg akarok felelni, hogy elvesztem az irányítást magam felett. Néha úgy rám tör az akarás, hogy görcsbe csavarodok, és elbizonytalanodom. Annyira jól akarom élni az életet, hogy elfelejtem megélni. Pedig az élet egy játszótér, csak néha kukacot találunk a homokozóban, vagy kiesünk a hintából.

Amikor begörcsölök, mindig rászólok magamra, hogy nem jól teszem. Hogy, ha kukacot találok, lehet, hogy a hideg ráz tőle, azért mégis nézzem meg, hogy milyen. És persze, fáj, ha kiestem a hintából, de mégis, most azt kell játszani, hogy kiestünk a hintából, akkor játsszuk el azt. Ha szerelmesek vagyunk, azt kell játszani, hogy szerelmesek vagyunk, ha elhagynak, azt kell játszani, hogy elhagytak bennünket. Ha anyák leszünk, akkor azt játsszuk, hogy anyák vagyunk, mikor tinédzserek vagyunk, akkor nem felnőttet kell játszani, hanem azt, hogy lázadunk.

Nincs értelme azt játszani, hogy semmit sem játszunk. Nincs értelme tragédiának felfogni mindent, ahelyett, hogy egyszerűen csak eljátszanánk.

Hozzászólások

@

Küldés