Liba magyar módra

Póda Erzsébet  2008.9.4. 20:58

Nem jó ilyennel dicsekedni manapság, de én igenis tudok libát tömni!

Mert ha kacsát tudok, és azt megtanította velem a nagyanyám, akkor libát is. Igaz, hogy évek, sőt évtizedek óta nem gyakorolom ezt az állattenyésztési szakműveletet, mégis büszke vagyok a tudományomra. Meg arra is, hogy azt is tudhatom, milyen utánozhatatlanul finom a hizlalt, azaz főtt, zsírozott-sózott kukoricával és kézzel tömött liba, kacsa májának, húsának íze. Megjegyzem, az állatvédőkkel szemben én még nem láttam boldogtalan tömött libát. Eddig még mind vidáman gágogtak a magángazdák telepein, vagy az egyszerű falusi ember óljaiban, sőt szerintem kifejezetten örültek annak, hogy nekik mindig tömve lehet a begyük. Bánatosan legfeljebb a sovány libák, kacsák gágognak meg hápognak, mert úgy tudom, a háziszárnyasok világában azok érzik magukat a legjobban, amik előtt mindig van elegendő baromfieledel. Persze ugyanez nem mondható el a nagyüzemileg tartott tojótyúkokról – róluk első ránézésre megállapítható, mennyire stresszesek, túlterheltek, ideggyengék… Ezért vásárolom a tojást én is inkább faluhelyről, ahol a művileg előidézett kényszer helyett akkor tojik a tyúk, mikor a sok futkározás, kapirgálás, fűcsipegetés után éppen kedve tartja. A libákat, kacsákat azonban nem hormonkészítményekkel, hanem kukoricával ösztönzik a hízásra, és nem vastölcsérrel, hanem gumitömlős megoldással.

Visszatérve a vízi szárnyasokra sajnos úgy tűnik, már nem sokáig illatozhat eme ritka hazai ínyencség a tányéromon. Magyarországon ugyanis feketelistára került e magyar különlegesség. Hála az állatvédők lázas tevékenységének ősztől a magyart felváltja a kínai liba- és kacsapecsenye, na meg gondolom máj. Nem tudom, az állatok jogainak harcos védői ellenőrizték-e már, hogy a messzi ázsiai országban vajon mi módon hizlalják a nemsokára magyar üzletekbe kerülő baromfit -- valóban „emberséges” módszerrel-e? Feltételezésem és női megérzésem szerint nem jártak még exkurzión az ottani liba- és kacsaólakban, -hizlaldákban. Mert ha jártak volna, akkor inkább elismerő oklevelet kellene adniuk a helyi gazdáknak, mint harcolni ellenük... Továbbá, az egyes sajtó- és egyéb nyilatkozatok hallatán arról sem vagyok meggyőzve, hogy a szóban forgó állatvédők sokoldalúan tájékozott emberek lennének. Feltételezem, még állattanból sem...

A hírek hallatán elmerengtem azon, hogy ha nem kell a magyar dinnye, sem a magyar alma, aztán a magyar kacsa meg liba sem, vajon mi lesz a következő dolog, amire nincs szükség Magyarországon? Volt már olyan a történelem folyamán, hogy a szürke marha, a mangalica, meg egyes őshonos magyar kutyafajták majdnem vagy véglegesen kipusztultak. Bár az nem az állatvédők közbelépésének, hanem az emberi butaságnak volt köszönhető… Most viszont egyre inkább úgy tűnik, Magyarországon minden rossz és snassz, ami magyar. Minden, amire egykoron ez az ország büszke lehetett, a termékeire, terményeire, egyebekre, ma már tönkretenni, szégyellni és elvetni való. (De mivel nem politizálok, nem is gondolom tovább a dolgokat…)

Szegény nagymamám, ha ezt megélte volna, bizonyára összecsapná a kezét, és fejét ingatva azt mondaná: „Ez már tényleg a világ vége!” Hiszen ki látott már olyat, hogy a libát, ezt a haszonállatot, nem szabad megtömni, vagy ahogy manapság nevezik: kényszerhizlalni…

Szeretem az állatokat, bár töredelmesen bevallom, időnként kegyetlenül agyoncsapok egy-egy idegesítő legyet, szúnyogot, sőt lódarazsat is. Viszont van kutyám, vakondom és halaim, és semmi jel nem mutat arra, hogy esetleg nem éreznék nálam jól magukat. Állatszeretetemre további példa még az a rengeteg hangyaboly is a spájzunkban meg a pókhálók a konyha sarkában… Az állatvédők tevékenységével is mélységesen egyetértek. Amit nem értek velük kapcsolatban: vajon miért nem képesek elérni, hogy ne öljék Japánban oly kegyetlenül és álszent módon a bálnákat, míg Magyarországon fogyasztásra szánt libák ezreinek életét mentik meg. Ami persze nem igaz, mert ezek a libák előbb-utóbb úgyis elpusztulnak. A több száz darab libát tartó gazda ugyanis nem fogja szélnek ereszteni a már kitömött szárnyast, s ennyi mennyiséget lefagyasztani sem tud. Még akkor sem, ha az egész rokonságát ellátja hízott baromfival. Az állatvédők tehát semmiképp sem mentették meg egy liba életét sem: így vagy úgy el fogják pusztítani mindet. Amit elértek, az talán csak az, hogy ezentúl a libákat is hormon- vagy „egyéb” készítményekkel etetik majd, hiszen valahogy el kell érni a „vágósúlyt”. Meg az, hogy a hazai "kínzott" liba helyett ezentúl külföldi kínzott libát vásárolhat majd az ember.

Na meg azt is, hogy innentől kezdve nem szupermarketben, hanem (szerintem többedmagammal) magángazdánál fogom vásárolni a kukoricával szépen kitömött, „kényszeretetett”, hízott, utánozhatatlanul finom kacsát, libát…

Hozzászólások

@

Küldés