Macska-egér játék

Jády Mónika  2005.10.18. 16:49

A szerelemben íratlan szabály: minél inkább menekül előlünk valaki, annál inkább vonzódunk hozzá, ha viszont biztosra mehetünk, akkor már nem is olyan érdekes.

Ugye, ismernek olyan exférjeket (feleségeket), akik -- bár maguk kezdeményezték a különélést -- még a válás után pár évvel is beleütik az orrukat egykori párjuk magánéletébe? Sőt, még olyasmire is vetemednek, hogy féltékenyek arra, aki a helyükbe lépett. „Bár a partnerek útjai formálisan szétváltak, tudat alatt tovább folytatódik a macska-egér játék” -- mondja a pszichológus. Hogy is van ez? A vadász kinézi magának az áldozatot, és mindent megtesz, hogy megszerezze. De csak addig tart az igyekezet, amíg a kiszemelt fél nem mutat hajlandóságot. Amint beteljesül a szerelem, a vadász érdeklődése csökken, és az „áldozatnak” kell futnia utána. Vagyis szerepet cserélnek, és kezdődhet az egész elölről.

Zoli és Judit a középiskola harmadik osztályában jöttek össze. Zolinak nem kis energiájába került, míg meghódította Jutkát, aki akkor épp egy másik fiúval járt. Pár hónapig dúlt a szerelem, aztán Zoli viselkedése megváltozott. Amikor ugyanis rájött, hogy a lány teljesen odavan érte, eszébe jutottak a barátok és a kihagyott edzések. És megritkultak a randevúk.

Jutkának ez persze, egyáltalán nem volt az ínyére, de ezt nem adta a fiú tudtára. A két lehetőség közül -- közömbösnek mutatkozni, vagy kifejezni a nemtetszését (vagyis azt is, hogy mennyire függ a fiútól) -- ösztönösen a jobbikat választotta. „Féltem, hogy elveszítem őt, de azt mondtam: járjon csak szorgalmasan tornászni” -- emlékszik vissza. Ezen meg Zoli lepődött meg. Gyanakodni is kezdett, hogy új pasi van a láthatáron, és gyorsan átgondolta, olyan fontos-e naponta edzésekre járnia. A „játék” tovább folytatódott, kétszer szakítottak is, hogy rájöjjenek: egymás nélkül nem az igazi. „Nyolc év együttjárás után azzal nyaggatott mindenki, hogy ideje lenne már összeházasodnunk. Különben úgy járok, mint sok más főiskolás lány, akiket a diplomaosztás után ejtett a fiújuk, és egy másik lányt vett feleségül pár hónapos ismeretség után” -- mondja Jutka. „Ideges is lettem, mert ha esetleg esküvőt vagy menyasszonyi ruhát emlegettem, Zoli úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán amikor az iskola befejezése után arra kért, hogy költözzek hozzá a szülővárosába, ezt csak egy feltétellel voltam hajlandó megtenni: ha összeházasodunk.”

Minden szerelem eljut odáig -- miután a nagy fellángolás elmúlik --, hogy mindkét fél mást szeretne. A kapcsolat sima működése érdekében azonban valamelyikünknek engednie kell. Csakhogy az engedmény azt is jelenti, hogy le kell mondani arról, ami nekünk örömet okoz. Nem igazságos, ha mindig csak az egyik fél szorítja háttérbe a saját vágyait. Ne okozzanak lelkiismeret-furdalást az „aki igazán szeret, hajlandó a kompromisszumokra” típusú megnyilvánulások. Egy jó kapcsolatban a felek egyenrangúak, és egyik sem lehet kivételes helyzetben. Mert mi történik, ha mindig csak az egyik (általában a nő) enged? Az örökké lemondásra kész fél elvárná, hogy társa legalább értékeli a nagyvonalúságát. De nem: a kedvezményezett természetesnek tartja, hogy párja mindig igazodik hozzá, és eszébe sem jut hálásnak lennie. Sőt, egy idő után tudomásul sem veszi, hogy a másiknak is vannak igényei.

Vegyünk például egy húsz-huszonöt évvel ezelőtti kisvárost, ahol csupán nőket alkalmazó textilipari üzemek működtek. Ha megjelent ott egy (az ördögtől tényleg csak egy fokkal szebb) férfi, kedvére válogathatott a rengeteg férjre vágyó hajadon közül. Büszkeségnek nyoma sem volt a lányok részéről. Miért is akart volna elérhetetlennek tűnni bármelyikük, amikor egytől-egyik attól rettegtek, hogy társ nélkül maradnak? Azok a „szerencsések” pedig, akik férjet fogtak, eltűrtek mindent: italozást, lustaságot, félrelépést...

De más oka is lehet annak, ha nem működik a szerepcsere. „Sok apa nélkül felnövő lánynak van gondja ezzel” -- mondja a pszichológus. „Azt látták, hogy édesanyjuk nem volt boldog társ nélkül, ezért mindent megtennének, hogy a férfi ne hagyja el őket. Nagyon ragaszkodnak a párjukhoz, amivel épp azt érik el, hogy az eltávolodik tőlük. Ha nem akarják többször egymás után ugyanazt a hibát elkövetni, és egyedül maradni, épp ezen kellene változtatni.”

Hogy miért nem működik a kapcsolat, ha tartósan leragadunk egy szerepben? Aki a másikat leigázza, nem kapcsolatot épít, hanem kihasznál. Aki pedig mindig lemond a saját vágyairól mások kedvéért, soha nem lesz boldog. És önfeláldozásával másokat sem tesz azzá! Az emberek többsége ugyanis tudat alatt kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyik.

Hozzászólások

@

Küldés