Mai kamaszok

Fodor Tekla 2008.9.5. 7:42

Furcsa kamaszok rejtelmes világa, amely félelmet kelt.

Korai lenne még beállni szüleim soraiba és folyton azt hangoztatni, hogy: „Bezzeg az én időmbem!”, hiszen az nem is volt olyan rég. Körülbelül öt évvel ezelőtt kezdődött a híres fiatalkori lázadásom, melyet minden egyes tinédzser megél, akarva akaratlanul.

Természetesen engem sem került el az ezzel járó szindróma, de így visszatekintve, szerintem anyuék könnyen megúszták azt a periódust. Tény, ami tény, sok mindent eltitkoltam előlük, olyan alapon, hogy ha nem tudják, nem fáj nekik. Ártatlan kis gyerekcsínyeket, melyekkel senkinek sem ártottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy a velem egykorú fiatalokkal összetűzésbe kerüljek, vagy esetleg harcba szálljak a nagyobbakkal. Mindez akkoriban volt, az „én időmben”.

Vasárnap, augusztus utolsó napján vettem a bátorságot, hogy húsz éves fejjel, kis szappantartónyi fényképezőgépemmel elkapom az ősz legelső jeleit. Nyugtató zenével a fülemen sétálgattam a városnegyedben, amelyik semmiben nem különbözik a többitől. Fák, játszóterek, füstölő autók a járdákon, és kigyúrt, fogatlan „mácsók” díszelegtek mindenfele. Az utóbbi kategóriától kissé félek is, főképp az esti órákban, úgyhogy egyedül inkább ki sem bújok a házból.

De a fotózásra szentelt perceket délutánra datáltam, így senkitől és semmitől nem kellett félnem. Elméletileg. Mert gyakorlatilag teljesen másképp alakultak a dolgok. Azon a helyen barangoltam és figyeltem a természet legapróbb csodáira, ahol négy évig mindennap elhaladtam, a gimibe sietve. A négy év alatt még egy fűszál sem ártott nekem. Ezúttal fiatal fiúk, közel tizennyolc évesek, üldögéltek nem messze tőlem, szivarral a szájukban, és nagyokat nevettek. Köztük volt egy tizenhárom éves forma, vállamig sem érő gyerek, aki valószínűleg épp a bátorságát szerette volna bebizonyítani a nagyobbaknak. Észrevettem, hogy kiszemeltek engem és sántikálnak valamiben. Ez a női megérzés... Egyszer csak gyors lépésekkel közeledni kezdett felém a tizenhárom éves gyerkőc. Látta, hogy az imént fotóztam a fűben valami számomra szépet, számára pedig értelmetlen dolgot. Már messziről felvette a gúnyos vigyorát, a többiek meg nézték, hogy milyen jelenet következhet. Valósággal megrémültem a kisgyerektől, így hátat fordítottam a bandának és a főút felé siettem.

A szemem sarkából láttam, amint közeledett felém, és az arcára volt írva, ha most odajön hozzám, akkor vagy a fényképezőgéppel fut el, vagy jól belém rúg, majd mindenki nevet egy óriásit. Persze engem leszámítva...

Miközben szaporáztam a lépéseim, azon gondolkodtam, hogy mi a szösz történik ebben a világban?! Húsz évesen el kell, hogy szaladjak a tizenhárom éves kamaszok elől, mert valósággal félek tőle? Hol vannak a szülők? Hol van az a bizonyos hét év otthonról? Ki neveli úgy gyerekét, hogy: ha majd látsz az úton húsz éves nőket, rúgd meg őket? Az iskolában mire tanítják a gyereket? Járnak egyáltalán iskolába? Felnőtt iránti tiszteletről hallottak-e valaha bármit is?

Csodálkozva néztem magam elé, s az jutott eszembe: „Bezzeg az én időmben...!”