Nők világa

Póda Erzsébet  2005.1.31. 22:44

Az orvosi rendelő olyan helyszín, ahol ezernyi – érdekes és tanulságos -- történetnek lehetünk szemtanúi.

Szerény személyemet sem kerülték el az álnok bacilusok, ezért egy szakorvos rendelőjében kötök ki. Csendesen üldögélve várok a soromra. Ilyenkor az idő köztudottan sokkal lassabban telik, ezért az unalmas várakozást a váróterem asztalára kiteregetett magazinok lapozgatásával próbálom színesebbé tenni. Na meg sorstársaim dialógjait és monológjait hallgatom végig csendes megfigyelőként.

Úgy látom, ezúttal csak nők ülnek a fal melletti padokon. Jobboldali szomszédom, egy jó hatvanas hölgy panaszkodik padtársának, egy szintén nyugdíjas korú hölgynek. Arról beszél, micsoda egy erkölcstelen világban élünk manapság. Pityeregve mondja, hogy szégyenszemre mindkét lánya elvált. Azóta nem is beszél egyikkel sem, csak a fiával tartja a kapcsolatot. --Pedig megvolt nekik mindenük – siránkozik. – Az egyik lányom férje autószerelő volt. Annyi pénzt keresett, hogy emeletes házat építettek, és két autót is vásároltak maguknak. És még mindig jutott minden évben egy kéthetes külföldi kirándulásra is. A lányomnak viszont ez nem volt elég. Igaz, hogy a vejem sokat ivott, és olyankor bizony eljárt a keze, nem nézte hova üt. De hát mindennek ára van, nem? Meg aztán mire való az asszony köténye? Hiába beszéltem neki, hajthatatlan volt. Most albérletben lakik a két gyerekkel, alig tudnak megélni, pedig az ura mindent megadna nekik, ha visszajönne. A másik lányom meg azért hagyta ott a mérnök urát, mert állítólag fűvel-fával összefeküdt. Mondtam neki: a férfiak már csak ilyenek. Ő meg csak azt hajtogatta, hogy nem viseli el ezt a megaláztatást. Őt is hiába próbáltam lebeszélni a válásról. Neki az a szerencséje, hogy a férje elköltözött a szeretőjéhez. A lakást otthagyta neki meg a gyereknek, nem kerültek a szabad ég alá. Mert én már akkor megmondtam, mikor beadták a válókeresetet: nem fogadom be egyiküket sem, mert nem becsülték a jól kereső férjüket. Az én uram, isten nyugosztalja, áldott jó ember volt, sosem emelt volna kezet rám. Igaz, neki is volt egy kis hibája: nemigen fűlt a foga a munkához. De semmiben nem szenvedtünk hiányt, mert én mindent beteremtettem, amit kellett. Dolgoztam, főztem, mostam, mindent elvégeztem. Amikor építkeztünk, ezzel a két kezemmel raktam a falat, sőt vakoltam is. Az uram meg otthon ült az anyjánál, focimeccset nézett, mégse panaszkodtam soha. Nem értem, miért kényeskednek ennyire a lányaim, hiszen én nem erre neveltem őket. Istenem, hova jutott ez a világ? – sóhajtozik keserűen.

Baloldali szomszédom egy fiatalasszony két gyerekkel. Valószínűleg ő a beteg, mert az orcáján két piros lázfolt virít. A kislány úgy hétéves, a kisfiú hároméves körüli. A nő időnként köhécsel, törölgeti verejtékes homlokát, miközben egyfolytában gyakorolja a gyereknevelést: -- Dórika, ne mozogj már annyit, üljél szépen rendesen! Vedd fel Ákos cumiját! Menj utána, vigyázz rá, el ne essen! Hova gurult Ákos kisautója? Add neki a dobozos üdítőt! Dórika, vedd fel, tedd le, menj oda, hozd ide, add neki…! És Dórika minden ellenállás nélkül követi anyja utasításait, miközben Ákos egyre követelőzőbb, egyre többet rohangál, egyre dühösebb az unalmas várakozástól. Meglökdösi a kislányt, megrángatja a ruháját, majd a hajába kap. Dórika egy idő után ellenáll, ezért a kisfiú egy huszárvágással nővére fejéhez vágja a kisautót. A kislány sírva fakad, a kisfiú üvölteni kezd, az anyuka felmérged. Dórikát dühösen a székre parancsolja, és szigorúan megfeddi. Kicsi fiát pedig ölébe veszi, puszilgatja, dédelgeti, csitítgatja, majd egy szem cukorkát vesz elő retiküljéből, és a gyerek szájába nyomja. Dórika nem kap semmit. A kislány lesütött szemmel, zavartan ül a széken. Már nem sír hangosan, csak a könnyei csorognak sűrű, kunkori szempilláiról az arcocskájára. Aztán rágni kezdi a körmét.

Végre sorra kerülök. A vizsgálat után a kórházi büfébe veszem az utat, mert a sok várakozástól, élménytől én is megéheztem, megszomjaztam. Előttem egy anya meg a lánya állnak a sorban. – Te mit kérsz? – kérdezi anyja a tinédzser korú lányt. – Semmit – mondja bágyadtan a soványka kamasz. – Inni sem? – érdeklődik az anyuka. – Esetleg egy lájt kólát…-- hangzik a felelet.

Úgy látszik, hiába kezdődött el a harmadik évezred -- még mindig egy helyben toporgunk. Sok víznek kell még lefolynia a folyókon, mire mi, nők tudatosítjuk: nem vagyunk már második nem. Emberek vagyunk -- egyenrangúak, egyenértékűek. Lányainkat ebben a szellemben, és nem a régi sémák szerint kell nevelnünk! Nem kell a kötényünkkel családi szennyest takargatnunk, nem kell senkit kiszolgálnunk, mások előtt megalázkodnunk, sem mártírkodnunk. Mert a világ nem erről szól.
A nők világa sem!

Hozzászólások

@

Küldés