Nyissa ki a száját!

Nagy Erika  2008.11.6. 11:45

Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, de nem szeretek fogorvoshoz járni.

Ezt az érzést még azzal sem magyarázhatom, hogy félelmem a gyerekkoromból ered. Nem, mert mikor el akartam lógni egy óráról a suliban, képes voltam arra, hogy fogfájást szimuláljak. Ez pedig azzal járt, hogy fogorvoshoz kellett mennem. Önös szándékból még arra is vetemedtem, hogy egy tökéletesen egészséges fogamat kihúzassam. Az orvosnak mindegy volt, nekem pedig nyilvánvaló, hogy a tejfog után is van élet.

Azok csoportjához tartozom, akik inkább lófrálnak hetekig fájó foggal, csak hogy megússzák a fogorvosnál rájuk váró kellemetlenségeket. Ennek okán nehezen, de a közelmúltban mégis rászántam magam egy komplett generálozásra. Gondot csak az okozott, hogy keresnem kellett egy fogorvost. Kérdezősködtem. Találtam, majd mentem. Az orvos fogadott, átnézte a fogaimat, majd közölte, három fogamat ki kell húzni. Mi az nekem? Van még elég. Ráadásul a leghátsó fogakról volt szó. Kinek fog hiányozni?

Ültem a székben, én a nagy hős, gondoltam, hogy egy ilyen szép nagy ember könnyen kirántja az elnyűtt fogat, érezni nem fogok semmit – hiszen van érzéstelenítő. Lehet, hogy egy lónak való adagot kaptam, mert úgy elzsibbadtam, hogy csak makogni voltam képes. Még órák múlva is, aminek egyáltalán nem örültem. Csak a párom, mert keveset beszéltem. No de térjünk vissza a kínzókamrához! Mert az volt. Mikor megláttam a fogót, kezdtem törpülni. A doki a maga százvalahány kilójának erejével rángatta a makacs fogat, de az konokul ellenállt. Nem adta könnyen magát. Közben a nyál gyűlt a számban. Nyelnem kellett volna, de nem lehetett. Tűrtem hősiesen, levegőt is csak az orromon keresztül vettem. Majd azt kezdtem érezni, hogy a szám már a nyakamig nyúlik, mivel kínzóm a mutatóujjával, melyet kampónak használt, húzta, húzta, ameddig húzhatta, közben a verejték csorgott szépen, egyenletesen a homlokáról. Hallani véltem a koppanását annak a kőnek, ami a doktor szívéről esett le, mikor bár igaz, hogy három darabban, de kihúzta a fogamat. Csak azt nem értettem, miért törölgeti a szám szélét úgy, ahogyan egy édesanya törölgeti csemetéje arcát egy nagy tábla csoki majszolása után. Mikor később megláttam magam a tükörben, elborzadtam. „Aha, hát ezért törölgetett!” – mondtam magamban, látva a hatalmas sebet az ajkam szélén.

S ha hiszik, ha nem, ennek ellenére másodszor is elmentem. Igaz, ami igaz, már nem voltam olyan bátor, de úgy gondoltam, az eltel három hét alatt elég időm volt az újabb lelki fölkészülésre. Mikor beleültem a székbe, pontosan tudtam, mi fog velem történni. Tévedtem. Sokkal rosszabb volt! Az érzéstelenítő nem hatott kellőképpen. Bár az ajkaim bénák voltak, a fájdalomtól úgy ugráltam a székben, mint a bolha, meg nyüszítettem, akár egy kutya, mikor támadás éri. A fájdalom a székhez szegezett, görcsösen kapaszkodtam a karfába, s behúzott fejjel, kidülledt szemmel néztem a sintért, körülbelül olyan pillantásokkal, mint ahogy egy tyúk néz levágás előtt a gyilkosára. És ezért még fizettem is!

Olyan mély nyomokat hagytak bennem ezek a „kezelések”, hogy az új időpont napján titokban azért imádkoztam, hogy valami közbejöjjön, amit ürügyként használhatok arra, hogy ne kelljen elmennem. Idáig süllyedtem! És amint az lenni szokott, mikor az ember nagyon vár valamit, semmi akadály nem hárult elém. Döntöttem. Felvettem a telefont, és lemondtam a kezelést. Pironkodom, de arra hivatkoztam, hogy megfáztam, s majd jelentkezem. Na azt ugyan várhatják!

Igen ám, de lassan újabb fogproblémák merültek fel, s beláttam, nem várhatok tovább. Lépnem kellett. Mivel többször kijelentettem, ehhez a sintérhez többször vissza nem megyek, nem vagyok fakír, hogy tűrjem a fájdalmat, ezért új dokit kerestem. Egy olyat, akire eddig még senki nem panaszkodott. Bejelentkeztem. Mint egy megszeppent elsős léptem be a rendelőbe. Kedvesen fogadtak. Jó jel, gondoltam.
Doktor úr, nagyon félek! – mondtam bátortalanul.
– Tudom, hallottam – volt a válasz.
Átnézte a fogaimat, közben mindent elmagyarázott.
– Na, akkor most kihúzom azt a fogat. Sajnos nem lehet megmenteni.
Mikor kiejtette a száján a bűvös szót, mármint, hogy: „kihúzom”, érthető aggodalom ült az arcomra.
– Ne féljen, semmit sem fog érezni! – nyugtatott kedvesen.
Mondta ezt már más is, mondtam magamban, és vártam az újabb megpróbáltatásokat.
– Megvagyunk! - s bizonyítékként megmutatta zsákmányát.
– Kint van a fogam? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Visszategyem? – nézett rám a jó doki incselkedve.
– Köszönöm, jó lesz így, inkább ne!
Micsoda megkönnyebbülés! Így is lehet? Fájdalom nélkül? (Ja, és itt még nyálelszívót is kaptam a számba!)

Ez volt az a nap, mikor átértékeltem addigi véleményemet a fogászattal kapcsolatban: szeretek fogorvoshoz járni. (Persze nem mindegyikhez!)

Hozzászólások

@

Küldés