Rövid, rövidebb, még rövidebb

Sábitz Katalin  2008.11.23. 14:26

Koromsötét van. Egyáltalán nem meglepő ez ilyenkor. Szaporázom a lépteimet. A vállamon himbálódzik az egész hét.

Felkaptatok a második emeletre, és lepakolok. Végre révbe értem. Otthon vagyok. Az én hétvégém ekkor kezdődik, csütörtökönként, késő este.

Pénteken rendszerint nehezen csalogat ki a nap az ágyból. Bár sokáig nem lustálkodhatok, be van osztva minden percem. Mert hiába, a hétvége így is meglehetősen rövid. Ott vannak ugye a házi feladatok, a határidős beadandók, meg persze jó volna segíteni a főzésben, bevásárlásban, takarításban is. Lehetőleg még aznap, mert szombaton magába szippant a Plaza, és csak este köp ki – elnyűtt állapotban. Na, nem a vásárlás merít ki annyira, hanem az egyik ruhaüzletben vagyok amolyan alkalmi „felmentő sereg”.

– Jöjjön valaki segíteni! – hallok egy harsány kiáltást a bolt túlfeléről. Azt gondolván, valaki rosszul lett, csapot-papot otthagyva loholok a hang után. Fábry Sándor szavával élve: egy Renátóval találom szemben magam. Szemlátomást nincs rosszul.
– Tessék, miben segíthetek? – kérdezem az eladók őszinte mosolyával.
– Idesanyámnak kellene ruha.
– És hol az édesanyja? – A válasz egy „széle-hossza másfél méteres” asszony, aki ekkor gördült elő a sorok közül. Tekintve, hogy a kínálatnak legalább 60%-a női ruha, és éppen ennek az osztálynak állunk a kellős közepén, nem igazán értem, mit várnak tőlem. Lendületes kézmozdulatokkal kezdem magyarázni, melyik oldalon vannak a blúzok, melyiken a szoknyák, tessék ott ízlés szerint válogatni.
Eközben Renátó próbál még szóval tartani.
– Te, Dius, nekem van ilyen jó illatom? Vagy neked? – ajjaj, a férfi és női parfüm olykor megtévesztő lehet, nade honnan ez a Dius? Igaz, aznap rám aggattak egy kitűzőt „Diák” felirattal, hogy ne lógjak ki annyira a névtáblás eladók sorából. Na de Dius?
– Mondja, ez itt mennyi? – mutat az asszony egy szoknyára. Minden egyes darabon ott a címke, de felolvasom neki. Azért rákérdez még néhányra, de hát ez a Plaza legméretesebb üzlete, mire mindent egyesével végigkérdez, letelik a munkanap anélkül, hogy a munkámat elvégezném. Mihelyst’ tudok, kereket oldok.

Éppen belerázódom a saját teendőmbe, mikor hallom, hogy Renátó messziről szólongat valami Diust. Nemde rám gondol már megint?
– Dius, már háromszor szóltam! – Kérdőn nézek rá. Magyarázkodni, pláne magyarázni eszem ágában sincs.
– Melltartó is kellene! – mondja, és nyilván nem magára gondol.
– Hát, az nekünk nincs. – zárom le röviden a diskurzust. Azt is csak magamban teszem hozzá: pláne ekkora méretben.

Alig várom a zárórát, hogy letehessem a kitűzőmet. Azt meg még inkább, hogy hazaérve becsukhassam magam mögött az ajtót. Sokszor előfordul, hogy a vevőkkel álmodom. Rejtélyes módon aznap nem így volt.

A vasárnap délelőtt miselátogatással, majd ebédkészítéssel telik, mint általában mindig. A délután pedig a csomagolásról szól, az utazás előtti előkészületekről.

– Mit felejtek itthon? – töprengek a buszra rohanva. Vállamon himbálódzik a jövő hét. Háromnegyed nyolc körül jár az óra, mire a csomagomat újra letehetem, ekkor már a Pilisben, második otthonom parányi szobájában. Sok mindenhez ekkor már nincs erőm, sem kedvem. Gyakorlatilag a következő hetet nyitó hétfő nekem már vasárnap este elkezdődik.

Az idő csak úgy rohan, és úgy érzem, amit hasznosan tudok tölteni belőle, az oly’ rövid, egyre-egyre rövidebb.

Hozzászólások

@

Küldés