Sakkjátszma

Puha Andrea  2008.6.7. 11:53

Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy ne a nő lépjen, ha akar valamit a férfitól.

Legalábbis úgy éreztem, képtelen lennék arra, amire más lányok a végtelenbe nyúló éjszakákon. Részegesen botladozni, majd ráakaszkodni a kiszemelt fiúra, s alkoholos suttogással a tudomására hozni, hogy nem vagyunk részegek, csak elgyöngült a lábunk, és azért kapaszkodunk olyan görcsösen a nyakába. Különben is holt szerelmesek vagyunk belé.

Valamint arra se lennék képes, hogy kerek perec kimondjam: Márpedig te kellesz! Meglehet, naiv vagyok és szentimentális, de szeretném, ha minden menne magától. Ha a csók épp a megfelelő pillanatban csattanna el, csak úgy, spontán, s ha ő lépne, nem pedig én. Egy dolog az, hogy önmagamat adom, hogy teszek a randi kedvéért, hogy szemezek vele, s esetleg kacérabban nevetek, de mégiscsak a férfi legyen az, aki a döntő lépést megteszi. Sakkozzon ő. Én meg, majd ha úgy hozza a sors, veszítek.

Azonban vannak kivételek. Helyzetek, mikor egy olyan férfi vonzásába kerülünk, aki más. Valamiért jobb, kedvesebb, akiben van valami plusz, aki már hiányzik, ha nincs a közelünkben. Szóval valami miatt több, mint a többi.

Olyankor minden másként alakul. Találkozunk. Beszélgetünk. Jól érezzük magunkat vele, s ha épp nem látjuk, akkor az interneten keresztül, vagy mobilon értekezünk. Egy idő után úgy érezzük, hogy elzsibbaszt, elkábít, hiányt okoz. Nem bánnánk, ha már végre lépne. Várunk egy kicsit, hátha... Azonban nincs semmi ilyesmire utaló jel, vagy bármi, ami azt sugallná, hogy az a férfi előrébb mozdítaná sakkfiguráit. A mi figuráink állnak. Mindig is álltak. Talán lépni kellene...?

És igen! Rászánjuk magunkat. Elkezdjük előrébb léptetni a bábukat. Nem ravaszságból, nem azért, mert elterveztük, hanem mert valamilyen erő belülről erre késztet. Szívesen küldünk neki képeslapot, meglepjük, figyelünk rá. Gyűjtögetjük a bátorságunkat, tréfásan, ahogy a barátok között szokás, célzunk arra, hogy esetleg...! Esetleg lehetne több is. Aztán arra gondolunk, hogy a következő találkozónál történhetne valami. Lelkileg felkészülünk a kudarcra, mindenre. Bevetnénk a végső fegyvert, ekkor azonban a sakktábla közepére berobban egy labda! Egy este hosszas bolondozás után szóba kerül a barátságunk. Hogy azt szerinte nem érdemes kockáztatni, s hogy kedvel. (Ekkor kezdünk süllyedni lefele.) És akkor azt mondja, tanácsot kérne tőlünk. (Még lejjebb süllyedünk.) Szeretné, ha elmagyaráznánk, hogy mit tegyen egy lánnyal kapcsolatban. (Ekkor betemet minket a föld!)

Az üres sakktáblán mit lehet ilyenkor lépni? Nem sokat – csak felállíthatjuk az új rendet. Elmagyarázhatjuk, mit tegyen. Biztosíthatjuk, hogy barátjuk vagyunk. Vagy újra felrakjuk a régi állást, és támadhatunk. Adhatunk rossz tanácsot. Ravaszkodhatunk, gonoszkodhatunk, hogy mi állhassunk jól. És persze kidobhatjuk a sakktáblát.

Érthető, hogy nyerni akarunk. Nagyon szeretnénk! De az csak hátsó szándékkal, sokszor hazugsággal sikerülhet. De mi lesz azokkal, akik utálnak ravaszkodni? És akiknek nincs erejük kidobni a táblát..?

Ők azok, akik visszalépnek...

Hozzászólások

@

Küldés