A kamaszok nevében

Puha Andrea  2008.9.2. 19:37

Minden szülő megéli azt a keserves időszakot, mikor úgy érzi, nem tud szót érteni a gyerekével.

Eljön az idő, mikor döbbenten néz a lányára, fiára, mert mintha kicserélték volna az ő aranyos, kedves gyermekét. Hangulatingadozással, megközelíthetetlen természettel találják szembe magukat, úgy látják, a gyerek egyre rosszabb szokásokat vesz fel, szörnyű divatot követ, piercinggel újít, cigarettához nyúl. Szemlátomást lusta, trehány, s ha a szülő óvón szeretgetni akarja, reflexből visszautasítja: :„Anyu, neee!” Hát csoda, ha ezek után az elkeseredett szülő dühösen kifakad, s hálátlan kölyöknek titulálja gyermekét? Mondván, hogy ő nevelte fel, ő etette, pelenkázta, taníttatta, hát ezt érdemli egy anya?! Egy apa? Ami végül is jogos, csakhogy a kamaszok ettől – bár lelkiismeretfurdalás gyotri oket – még jobban begubóznak, és még inkább dacolnak a szülők ellen. Nehezen lehet megérteni? Elhiszem. De azért nekünk, kamaszoknak sem könnyű.

Azzal sem vághatunk vissza, hogy „Te soha sem csináltál ilyet?, Te talán nem voltál ilyen?” A mai szülők közül némelyiknek más gyerekkora volt, s van, aki már nem is emlékszik rá, hogy abban az időben még másként élték az életet.

Sok szülő nem érti, miért van, hogy elhúzódunk az ölelés elől? Higgyék el, sokszor mi sem tudjuk. Egyszerűen csak növekszik bennünk az ellenállás, szinte taszít bennünket a gondolat, hogy most valaki szeretgessen bennünket. Van, hogy azt szeretnénk, hogy senki ne szóljon hozzánk, egyszerűen csak hagyjanak békén minket. Miért? Csak! Nincs rá más válasz...

Minden szülő ösztönösen védeni, óvni szeretné a gyermekét, ezt értjük is. Csak a kamaszok sokszor nem kérnek belőle. Ha pedig a szülő folyamatosan mindent tiltani akar, a gyereke csakazértis csinálni fogja. A tiltás a legrosszabb módszer, mint ahogy az sem szerencsés választás, ha folyton mindent tudni akarnak rólunk, számon kérnek tőlünk mindent. Így az az érzésünk lesz, hogy folyamatos ellenőrzés alatt vagyunk, és ezt – higgye el mindenki! – nagyon utáljuk. A kamaszoknak is szükségük van saját titkokra, csínyekre, kamaszkori emlékekre, amiket majd később felidézhet, elmesélhet.

Igen, követünk el butaságokat, de tanulunk is a hibákból, tévedésekből. Nem lehet minden gyereket megóvni a csalódásoktól, sőt szerintem nem is helyes dolog a túlzott óvatosság. Egy gyerek ugyanis, ha nem csalódik, könnyelmű lesz. Az elszenvedett sérelmek, rossz tapasztalatok viszont megértetik vele, hogy az élet fájni is tud.

Sok kamasz buliból buliba jár, ahonnan persze nem hiányozhat az alkohol és a cigaretta sem – bár embere válogatja. Van, aki szinte minden bulin mámoros hangulatban táncol, míg megint mások csak alkalmanként isznak, akkor is csak mértékkel. Itt a szülő nemigen tud mit tenni. Ha megtiltja a szórakozást, akkor a gyerek dühével találja szembe magát, rosszabb esetben a kamasz „atyai” engedély nélkül is elszökik bulizni. Egyébként pedig, a szüleink is megismerkedtek annak idején az alkohollal. Nem? Bár ez a mostani bizony már más világ… Néha én is meglepődöm rajta.

Talán a legrosszabb egy kamasz életében a hangulatingadozás, a rosszkedv. Néha mi sem tudjuk, hogy mi bajunk. Vagy talán tudjuk, csak nem valljuk be magunknak sem, esetleg nem akarjuk senki orrára kötni, mi bánt. Ilyenkor bizony nem hallani tőlünk egy jó szót sem, megközelíthetetlenek vagyunk, olyan dolgok is kicsúsznak a szánkon, amiket egyébként sosem mondanánk. Hogy ilyenkor mit lehet tenni? Nos, békén hagyni minket. Mást nemigen. (Én legalábbis szerettem egyedül lenni, átgondolni a dolgokat. Ha ilyenkor piszkált valaki, biztos lehetett benne, hogy „lenyelem keresztben”, vagy pedig „leordítom a haját”. Tudtam, hogy nem szép dolog amit teszek, de egyszerűen olyan voltam, mint az időzített bomba. Robbanásra kész.)

Igen, tudom. Nehéz elviselni a kamaszokat. De időnként nekik is a szüleiket, mert sokszor olyan dolgokat mondanak, amik számukra ártalmatlannak tűnnek, de a kamasznak az elevenébe vág. Máskor meg nehéz megfelelni a szülőknek, még ha szeretnénk is. Néha úgy érezzük, túl sok az elvárás velünk szemben, s tiltakozunk a felnőtté válás ellen. Azt hiszem titokban egy picit úgy érezzük, a kamaszkor arra van, hogy teljes egészében átéljük, s olyasmiket tegyünk, amiket később már nem tehetünk. Mert milyen is lenne az, ha életünkből kivágnák a lázadó kamaszkort? Egyből a komoly felnőttek világába kerülnénk, az élet kemény dolgaival szembesülnénk. Azért az elég durva lenne.

Egyébként is, azt vallom, hogy az emberből előbb vagy utóbb kitör a tombolási vágy, s jobb, ha előbb, mint utóbb. Felnőttként már tudjon az ember felnőtthöz méltón élni. A kamaszoknak még el lehet nézni az őrültségeiket...

Hozzászólások

@

Küldés