Egyéni és csoportos tanulás

Jády Mónika 2007.2.13. 15:08

A mai iskolarendszerben a tanulók tudását egyénenként bírálják el. Ebből a szempontból előnyösebb az egyedül végzett tanulás.

Egyedül bármikor tanulhatunk. A csoportos tanulást viszont meg kell szervezni, s ez nem mindig megy könnyen. (Akkor válasszuk ezt, ha többet nyújt az egyéni tanulásnál.) Egyedül jobban tanulhatók a „bemagolandó” dolgok: idegen szavak, nyelvtani szabályok, történelmi évszámok és kémiai képletek. De a kikérdezéskor már hasznos egy társ. Lényegében azt mondhatjuk, hogy egy-egy tananyaggal jobban meg tudunk ismerkedni magunkban tanulva, és ugyanez vonatkozik mindarra, amit pontosan kell tudnunk. Bonyolult gondolatmeneteket követni és megérteni jobban lehet egyedül. A tanulás első lépcsőfoka, a tananyaggal való megismerkedés kifejezetten az egyéni tanulás területe.

A tanulás második szakaszában, amikor azt ellenőrizzük, hogy mi az, amit tudunk, illetve még nem tudunk, nagyon jó szolgálatot tehet a tanulótárs. A társak váltakozva kérdezhetik ki egymást, s ez a lehető legjobb módja a visszacsatolásnak, mert minden hiányosság kiderül, és azonnal pótolható. Ha az ember önmaga ellenőrzi tudását, hajlamos – tudatosan vagy nem tudatosan – némi önámításra, s egyszerűen átsiklik a nehezebb dolgok felett. Párban vagy csoportban végezve az idegen nyelvű szövegek fordítása, matematikapéldák megoldása is jobban megy. A tudásbeli hiányokból eredő hibák nem visznek olyan könnyen tévútra, mert valaki általában még időben rájön a helyes megoldásra.

A tanulópárosnak két fajtája van. Az „egyenértékű páros” tagjainak tudása és képességei nagyjából azonosak. A másik fajta a „tréner és tanítvány kettős”. Ilyen viszony sok osztályban kialakul, ami jó dolog. Nagyobb haszna persze a gyengébb tanulónak van ebből az együttműködésből. Igaz, hogy a tréner nem tudhat annyit, mint egy felsőbb osztályos, de jól ismeri társát, és azt is, hogy mit követel meg tőlük a tanár.

Ami pedig a leglényegesebb: az ő viszonyuk egymáshoz egészen más, mint a tanár és a tanítvány közötti szokványos légkör. A tréner nem akar tekintélyt tartani, a tanuló pedig a legnaivabb kérdéseket is fel meri tenni. Az ilyenfajta együttműködésben a tréner diáknak mindenesetre elég érettnek kell lennie ahhoz, hogy társának valóban hasznos segítséget nyújtson. Nem a másik helyett kell megoldania a feladatot, hiszen ebből senkinek semmi haszna nem lesz. El kell magyarázni gyengébb társának azt, amit nem ért, a tanítványnak pedig komolyan kell vennie a tanulást. Alsósoknál ez a tanulási forma el sem képzelhető, a felsősöknél viszont igazán hatásos lehet.

A trénernek is előnye származik ebből az együttműködésből. Még egyszer kénytelen átvenni mindazt, amit már tud (vagy amiről azt gondolja, hogy már tudja – ez az ún. látszattudás), és eközben felmerülhetnek olyan hiányosságok, amelyeket egyébként észre sem vett volna. Ezenkívül az olyan ismeretanyag, amelyet magunknak kell megfogalmazni úgy, hogy a másik is megértse, mindig sokkal maradandóbb.