Kire ütött ez a gyerek?

Kalocsay Ildikó 2005.5.31. 7:02

Kevés időt szentelünk gyerekeinkre, de elvárásaink vannak: idegen nyelvű iskolába íratjuk, hegedűórákra, sportedzésekre járatjuk őket.

A gyermekeinkkel szemben elvárásaink vannak, de nem vagyunk velük szemben megértők és türelmesek. Kitűnő tanulót akarunk faragni belőlük, csak az lebeg a szemünk előtt, hogy „érvényesüljenek”. Idegen nyelvű iskolába íratjuk, hegedűórákra, sportedzésekre járatjuk őket. Miközben nem kérdezzük meg tőlük, mit éreznek, hogy érzik magukat a bőrükben, mi bántja, mi okoz örömet nekik, mit szeretnek, és mit nem szeretnek csinálni. Nem beszélgetünk velük. Inkább közös bevásárlásokra járunk, minthogy közös beszélgetős estéket, meghitt családi hétvégéket szerveznénk, amikor csak egymással foglalkozunk.

Sokszor nem vagyunk tisztában gyermekeink képességeivel, csak a saját elvárásainkat ismerjük. Sajnos olyan világban élünk, amikor a szülő minden figyelmét, erejét a gondoskodás köti le, s csak akkor nevel is, ha marad még egy kis ideje, energiája. Több figyelmet kell szentelnünk a szülői nevelésre! Neveljünk sok szeretettel és felelősségteljesen! Foglalkozzunk velük! Nem kell szakkönyveket vásárolnunk, hogy megtudjuk, milyen a helyes nevelési módszer. A nevelés ugyanis részben improvizált, hangulati, részben ösztönös, de legyen részben tudatos is. Ha ismerjük gyermekünket (és ismernünk kéne), akkor tudjuk nevelni is. Sose feledkezzünk meg a dicséretről, és biztosítsuk a gyermeket arról, hogy hozzánk tartozik, s feltételek nélkül szeretjük -- éppen olyannak, amilyen.

A hatéves Évike ki nem állhatja a sóskafőzeléket, amúgy családja kedvenc ételét. A matematikus házaspár fiának, a tízéves Robinak semmi érzéke a számoláshoz, annál jobban megy neki a nyelvtanulás. A szomszédék két lánya -- külsőre, mint két tojás, belső tulajdonságaik, mint két idegené. Természetük merőben eltér egymástól: az egyik örökmozgó, a másik otthonülő. Az egyik mindig vidám, a másik mogorva. -- Kire ütött ez a gyerek?! – fakadunk ki néha, mikor nem találunk magyarázatot gyermekünk viselkedésére. Mintha még mindig nem tudnánk, hogy minden ember különbözik egymástól. Nem létezik két egyforma génállomány, nem létezik két egyforma tulajdonságokkal rendelkező ember sem. A gyermekeink sem olyanok, mint mi vagyunk – mert mindenki egyszeri és megismételhetetlen.

Mindkét gyermekem nyugodt baba volt. Csak akkor sírtak fel, mikor megéheztek, vagy pelenkát kellett cserélni – ismertet meg csemetéivel Ica. – Nem is tudom, mit jelent az éjjelezés. Gyermekkoruk is egyformán telt, még a fogacskáik is ugyanakkor bújtak ki. Megnőttek, s mindketten teljesen más természetűek lettek, merőben ellentétesen viszonyulnak a dolgokhoz. Míg a nagyobbik kötelességtudó, és szófogadó, a kisebbik mindig kibúvókat keres, a tanulásban sem jeleskedik, elvétve jut eszébe, hogy segítsen valamit.

-- Nekem mindig eszembe jut a nagyanyám, aki gyakran mesélte, neki hat gyermeke született, s mintha mind más apától származott volna. Pedig dehogy! Kezdő anyaként kétségbe volt esve, mert ami az egyik gyerekénél bevált, a másiknál hatástalannak bizonyult. Később aztán mindegyikkel megtanult bánni. Az egyikre szép szóval, a másikra pöröléssel, a harmadikra csak pofonokkal tudott elérni valamit – mondja Adri. – Az én gyermekeim is teljesen különbözőek. Nagyobbik fiam épp olyan, mint az apja, a kisebbik meg az én apám tulajdonságait örökölte. De leszámítva a kisebb-nagyobb súrlódásokat, szerencsére egyikükkel sincs túl sok problémám, úgyhogy a pofozkodás nálunk nincs szokásban.

--Három gyereket neveltem, és nekem igazán nincs okom panaszra: egy fészekalja mind, egyikükkel sem volt gondom soha – meséli Annus néni. – Hasonló a természetük, mint az enyém. Mind a hárman nyugodt, megfontolt emberek, akik hasonlóan látják a világot, hasonló az ízlésük. A szakmájuk is szinte ugyanaz: mérnöknek tanult mind a három, még a lányom is.

Vajon miért van az, hogy ugyanabban a családban, ugyanolyan nevelés mellett, hasonló vagy teljesen különböző természetű gyerekek nőnek fel? A szakemberek szerint puszta genetika az egész, és igaz a mondás, miszerint nem esik messze az alma a fájától. Mármint a családfájától.

Nyilvánvaló esetekben tudatában vagyunk, hogy gyermekünk ránk, vagy nagyszüleire ütött: a sportimádatával, kifinomult ízlésével, kék vagy barna szemével, karcsú vagy duci alakjával, nehéz természetével. Ha azonban olykor-olykor nem találunk magyarázatot utódaink viselkedésére, jusson eszünkbe, hogy ükapánkat és ükanyánkat nem ismerhettük. Talán éppen tőlük örökölte lányunk a fáramászás tudományát, a fizikai törvények tanulás nélküli ismeretét, vagy a vörös haját, fiunk a kézügyességét, nyelvérzékét vagy a kreol bőrét.