Szeretetburok

Huszár Ágnes  2011.3.25. 5:30

Letenném a terhet, de a lelkem mélyén érzem, minden logikus gondolatommal tudom, hogy nem tehetem meg.

Egy egész életre szól ez a feladat, és nagyon erős szál köt a kezemben tartott kis csomaghoz.
Érzem a mázsás súlyt, amikor arra gondolok, hogy fel kell nevelnem egy kisgyermeket, aki különbözik az átlagtól. Édes angyali pofi helyett egy szokatlan arcocska tekint rám. A szemei mandulavágásúak, az orra pisze, az arca széles, a kis keze is más, mint a többi csecsemőé.
Az enyém ez a kis emberke. Magamhoz szorítva boldogságot érzek és tudom, hogy szüksége van rám. Talán még jobban oda kell figyelnem minden apró rezdülésére, mint más édesanyáknak. Talán folyamatosan vezetnem kell őt, talán egész életemben nem szakadhatunk el egymástól.

Az út elején csak az esélyeket latolgathatom, az erőmet gyűjthetem és kereshetem a támogató, elfogadó közeget. Elfogadás. Most sírok, mert nagyon nehéz. Máskor mosolygok. Mosolyt csal az arcomra a babám kedves tekintete, pici hurkás karjainak és lábainak érintése.
Tekintetébe fúrom tekintetemet, és megpróbálom megérezni, hogy mi zajlik benne. Mi okoz neki örömöt, mi viszi előbbre a fejlődés útján és mi az, amit el kell kerülnünk, hogy elégedett kisgyermek legyen.

Ő más, és ezt átgondolom a nap minden percében. Máshogy érzékel, máshogy éli meg a környező világot, máshogy reagál az élményekre és máshogy tanul a tapasztalataiból. Küzdelmem alapjait a szeretet, a türelem, az elfogadás és a megérzések alkotják.

Elbújunk mi ketten a szeretetburokba. Itt csak az érzések számítanak. A gondolatokat kizárom egy kis időre és hancúrozok a puhán kedves ölelésekben. Aztán valaki megkocogtatja a burok falát. Mindketten felnézünk, meleg tekintettel és mosolygós arccal találkozunk. Majd felbukkanik mögötte még néhány barátságos arc. Családom tagjai, segítőkész doktor bácsi, a támogatások hálójában járatos hivatalnok néni, a fejlődés útját könnyítő terapeuta, az értelmet nyitogató gyógypedagógus néni és a sorstársként élő barátok.

Segítenek, mégis mi küzdünk meg minden egyes előbbre lépéssel. Lépegetünk, lépegetünk és lépegetünk. Lassan haladunk a pici léptekkel, mi ketten. Szomorúságomban néha úgy érzem, hogy az egész világgal szemben. Örömömben pedig száguldásnak érzem ezt a tempót. A folyamatosan felmerülő kérdések közben tudom, hogy a teher azért csökken. Babám sok törődést, odafigyelést igényel, de egyre önállóbb. Ketten küzdünk, de van hol tanácsot kérnem. Kisgyermekem más, de másságát elfogadják a családtagok és a barátok. Nehéz faladataim vannak, de megpihenhetek egy tündéri csapatban, ahol hozzám hasonló anyukák hasonló terheket cipelnek.

Az enyém a saját életem és a babámé is. Én tehetek a legtöbbet ezért a kis csöppségért. Teher vagy nem teher, szinte mindegy, hiszen élni kell, és ez a legfontosabb. Élni kell és cselekedni a pillanatnyi fáradtság, csüggedtség, kilátástalanság ellenére erőt merítve a babám őszinte szeretetéből.

Hozzászólások

@

Küldés