Az utolsó vörös barát

  2013.1.28. 20:28

Részlet Bíró Szabolcs új regényéből, a Non nobis, Domine második kötetéből, Az utolsó vörös barátból.

A morzsákat csipegető galambok ijedten rebbentek szét, amikor a domonkos apácák kolduló körmenete befordult a sarkon. Az élen haladó nővér, aki a kórust vezette, magasra tartotta az egyszerű fakeresztet. Őt a felesküdött nővérek követték, mögöttük pedig a novíciák haladtak lassan, nyugodt tempóban.
A leghátul lépdelő Ágnes alig figyelt az ima szövegére. Félhangos éneke közben jobbra-balra tekingetett, azt kémlelve, vajon hol tűnik fel a templomosok ruháját viselő férfiú. Vasárnap volt, verőfényes délután, amikor Budán rendre nyüzsgő hangyabollyá változott az élet. Lovagok, katonák, zsoldosok, kereskedők, papok, polgárok, jobbágyok, parasztok és koldusok tolongtak mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. A lány annyi rang- és rendjelzést láthatott, hogy össze sem tudta volna számolni: johanniták, teutonok, különböző nemesi házak címerei tűntek fel és el a tömegben. Néha egy-egy templomos rendjelzés is felbukkant a szeme előtt, de ahhoz valahogy sosem a megfelelő arc társult. A kofák zaja szinte elviselhetetlennek tűnt:
– Friss halat tessék!
– Itt a jó pékáru a legfinomabb lisztből!
– Színhúsa a legjavából, disznó és vad, ki mit kíván!
– Ez a legpuhább kelme, a királyné sem visel ennél jobbat!
– A legjobb kosarak a legjobb áron, tessék, csak tessék!
Egy jobbágyot épp megbotoztak a deresen nyilvános káromkodásért, egy parázna asszonyra hangos csattanással zárták rá a kalodát. Az apácák menete azonban sehol sem állt meg, semmit sem vásárolt, nem bámészkodott, csak ment szigorúan előre, a magasra tartott kereszttel, angyali szózatot énekelve.
– Egy árva dénárt a szegény nyomoréknak! – hallatszott valahonnan a tumultusból, majd egy élesen csattanó férfihang:
– Eltűnsz innen, most mondom utoljára, vagy a másik lábadat is levágom, te átkozott zsivány! A domonkos apácák lassan kiértek a legsűrűbb tömegből, és befordultak egy szűkebb, csendesebb utcába. Ágnest ekkor már a sírás fojtogatta: vajon miért nem jött el, ahogy az üzenetben ígérte? Vagy eljött, csak ő nem látta meg abban a szörnyű sokaságban? Még az is lehet, hogy találkozott a tekintetük, de Attila annyit változott az elmúlt négy év során, hogy egész egyszerűen nem ismerte fel? Az nem lehet… Fel kell ismernie! De akkor hol van, hol késik már?
A keskeny utca egyre csak szűkült, hogy a közepe táján az apácáknak és novíciáknak már libasorban kellett haladniuk. Az élen járó nővért ez sem rettentette el a folyamatos kántálástól, sőt még hangosabb éneklésre váltott, mert a háta mögött haladók sutyorogni kezdtek. Amikor a sutyorgás abbamaradt, és a többiek is hangosabb éneklésbe fogtak, a nővér elismerően bólintott magának, és hogy érdemeit betetőzze, a keresztet is magasabbra tartotta kicsit az eddiginél: hadd örüljön az Atyaúristen!
Azt már sem ő, sem a többiek nem vették észre, hogy az egyik nyitva hagyott ajtón kinyúl egy hosszú, izmos kar, és egy szempillantás alatt elragadja a leghátul menetelő Ágnest.
– Sssss! – tapadt egy kemény, száraz tenyér a lány szájára. – Ne sikíts, ne ijedj meg! Én vagyok az...
A hang ismerős volt, csak valahogy mélyebb, érdesebb, mint amikor legutóbb hallotta. A tenyér lassan lesiklott a szájáról, és végigsimított az arcán. Már nem is tűnt annyira keménynek, mint az imént. Inkább melegnek érezte.
Egy szűk kis helyiségben álltak, amit magtárnak használhattak legutóbb – erről árulkodtak a hátrahagyott, lyukas zsákok és a földre szóródott kevés termény.
Ágnes még nem mert megfordulni. Talán attól félt, hogy aki mögötte áll és szorosan tartja, valójában nem is az, akire számított. A férfi azonban maga felé fordította, és mielőtt ő bármit is szólhatott volna, lágyan megcsókolta.
– Hát itt vagy – suttogta nagy nehezen a lány. Felnézett a férfire, aki az elmúlt négy esztendő alatt egy egész fejjel magasabbra nőtt. – Hadd lássalak! Megnőtt a hajad.
– Megnőtt – válaszolta elhaló hangon a templomos.
– És van szakállad is... milyen fura...
– Igen.
– És a szemed... olyan öreg... mintha egy férfi szemébe néznék.
– Egy férfi szemébe nézel – simított végig az arcán újból Attila. – Már nem az a fiú vagyok, aki voltam.
– Én ugyanaz vagyok – felelte a lány. – Még mindig ugyanaz az Ágnes, akit itt kellett hagynod.
A novícia szeme könnybe lábadt, de Attila nem könnyezett. Túlságosan izgatott volt hozzá.
– Te valóban ugyanaz vagy – állapította meg sután. Ostobának, üresfejű marhának érezte magát, amiért nem nagyon tudott mit mondani a kékszemű, levendulaillatú angyalnak. Hiába gondolta át százszor, ezerszer, most egyszerűen benne rekedtek azok a szép szavak, amiket éjjelente ismételgetett magában. – Mintha csak tegnap láttalak volna utoljára...
Ágnes szeme lejjebb siklott, kedvese ruhájára. Most először látta a nagyszerű capát, a vörös kereszttel bővített királyi címert.
Igaz hát – mosolyodott el. – A király embere vagy: a liliomos lovag.
– És a pápáé – bólintott Attila. – Két urat szolgálok.
– Hármat – emlékeztette Ágnes. – Őt mindketten szolgáljuk...
– Tudom – tekintett félre idegesen a férfi. – Még emlékszem.
– Nincs sok időnk – mondta gyorsan a lány. – Azt sem tudom, hogy fogom ezt kimagyarázni...
Attila a kis helyiség túlsó végéhez lépett, és kitárt egy apró ajtót, ami egy másik utcára nyílt.
– A domonkos apácák mindig erre haladnak el – mosolygott szomorkásan. – Van időnk, míg ide nem ér a menet. Akkor kisurranhatsz, és újra csatlakozhatsz a többiekhez. Egy kis szerencsével észre sem veszik, hogy eltűntél.
Ágnes ugyanolyan sutának, esetlennek érezte magát, mint a templomos. Számtalanszor elképzelte már, milyen lesz majd, ha újra találkoznak: szenvedélyes jeleneteket látott maga előtt mindig, de most, hogy a találkozás valóban bekövetkezett, csak óvatos mozdulatok és még óvatosabb szavak követték egymást. Ahogy a túlsó ajtó mellett álló férfit nézte, észrevette, hogy az falfehér arccal, szaporán lélegezve mered rá.
– Mi baj van? – kérdezte gyengéden, ahogy odalépett hozzá.
– Semmi – lehelte a templomos. – És minden...
– Tudom. Én is így érzek.
A nehézkes beszélgetésnek az egyre közeledő női kántálás vetett véget. Mindketten behúzódtak az ajtó mellé, és megvárták, míg a menet odaér.
– Mikor látlak legközelebb? – kérdezte suttogva a novícia.
– A következő holdtöltekor – vágta rá a férfi.
– De hát az még két hét!
– Hamarabb nem megy – csókolta meg még egyszer, gyorsan a liliomos lovag. – Megvan a módja, hogy kijuttassalak a kolostorból, és még a hajnali mise előtt visszaérj. Meg tudok nyitni bizonyos kapukat.
– Mint Umberto? – mosolyodott el édesen Ágnes, és most először végre Attila szemében is pajkos fény csillant.
– Valahogy úgy – válaszolta. – Csak nekem több kulcsom van, mint neki.
A kántáló libasor ekkor ért az aprócska ajtó elé, és haladt el a valamikori magtár előtt.
– Mennem kell! – indult Ágnes, és utolsó, apró csókot lehelt kedvese ajkára.
– Várd a holdtöltét! – búcsúzott tőle Attila. – Aki érted megy, az én jelemet adja majd neked. Fel fogod ismerni. Most eridj!

A regény az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

A szerző elérhetőségei:
www.biroszabolcs.eu
www.biroszabolcs.blog.hu
www.facebook.com/szekirodalom

Hozzászólások

@

Küldés