Diagnózis: petefészekrák (2)

Fülöp Éva  2008.9.20. 9:09

Mintha az első adag kemoterápiás infúzió még jót is tett volna nekem…

… mosolyogva mentem haza, és másnap reggel rózsaszínű volt az orcám, ami akkor sem fordul elő, ha egészséges vagyok…

Csak az utána következő napon éreztem fájdalmat a lábamban, mintha reuma gyötört volna, és szörnyen fáradt voltam. Annyira legyengültem, hogy alig bírtam kivergődni a hálóból a mosdóba, járáskor összecsuklott a térdem. Egy héttel később már jobb volt. Az étvágyam nem veszítettem el, nem is hánytam, tehát nem fogytam tovább. Tartottam az operáció utáni súlyomat, amely tíz kilóval kevesebb volt, mint az operáció előtt, vagyis eltűnt a fenekem, a lábam pálcikára hasonlított, és minden ruha szó szerint lógott rajtam.

Két héttel később hullani kezdett a hajam, ezért elhatároztam, leborotválom a fejem, mert nagyon zavart a hajhullás (a párnán maréknyi hajszál maradt, és a kezemben is, ha beletúrtam a hajamba). Beszereztem egy parókát, és az édesanyám kölcsönözte a kendőit. Majdnem az összes szőrszálam kihullott, és a kezelés végére már szemöldököm és szempillám sem volt. Amikor szemöldököt rajzoltam magamnak, kicsit úgy néztem ki, mint egy transzvesztita, de hát mit lehetett tenni…?

Azalatt az öt óra alatt, amíg ereimbe folyt az infúzió, sokszor olyan élettörténeteket hallottam, hogy azt mondhattam: „én még jó helyzetben vagyok…”, akkor is, ha minden betegnek az ő saját betegsége a legrosszabb. Egy fiatal nő mesélte nekem, milyen szenvedést okoz neki a mellrák. Legyőzhetetlen lelki problémát jelentett számára a fél melle elvesztése. Azt mondta, nem bír magára nézni zuhanyozás közben. Egy másik asszony azt mesélte, hogy az egész rokonsága rákbetegségben szenved, ő már csak azt várta, mikor kerül rá a sor…

Összesen hat infúziót kaptam, és a markereim (vértesztjeim) rohamos javulást mutattak. Tehát úgy néz ki, hogy tényleg jó úton haladok a gyógyulás felé. Jelenleg a záró CT vizsgálat előtt állok, és ha minden rendben lesz, az onkológiára már csak ellenőrzésekre fogok járni… (Azóta hála Istennek, minden rendben van, és szerzőnk már csak ellenőrzésekre jár. A szerk.megj.)

Ennek a betegségnek nemcsak rossz oldalai vannak, hanem jók is. A rosszakat mindenki ismeri, de azt gondolom, engem megtanított arra, hogy többet kell törődnöm magammal, az egészségemmel. Most másképp nézem a világot, és az életben már csak egy célom van: élni! Sokszor elfog még a szorongás és a félelem, hogy meghalhatok, hogy korábban meghalok, mint szeretném. Hogy nem leszek ott a lányom mellett, amikor felnő, amikor szüksége lesz rám. Hogy nem öregszem meg a férjem mellett, ahogy elterveztük. De legtöbbször optimistán tudok a jövőre gondolni, és azt mondom: lehetséges, hogy legalább hetvenéves koromig éljek…

Ez a betegség arra szintén megtanított, hogy ha a szeretteim mellett vagyok, akkor biztonságban érzem magam, és ők életkedvet és erőt adnak nekem a továbblépéshez. Az Anyukám és a férjem nélkül sokkal nehezebben viseltem volna el a betegségemet. És a lányom is letörhetetlen akaraterőt ad ahhoz, hogy tovább folytassam a harcot…

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés