„És nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (1)

Fehér Éva 2008.6.22. 19:15

Sokat gondolkodtam, mielőtt írni kezdtem e sorokat, honnan is kezdjem.

Talán onnan, hogy a „Kuruzslók kezében” című cikk – szintén ebben a rovatban – az édesanyámról szól.

1969-ben születtem, anyukámmal egy napon – amikor ő 32 éves volt. Ekkor már volt egy 12 éves bátyám, Józsi, aztán két évvel később született egy öcsém is, Csaba. A szüleim nagyon sokat dolgoztak a megélhetésért. Ami szórakozásban részünk volt nekünk, kicsiknek, abban igen nagy része volt a bátyánknak. Anyukám igen határozott egyéniség volt, apukám pedig csöndesebb. A mai napig mindig mások érdekeit tartja szem előtt, inkább a háttérben szeret maradni.

Volt egy igen komoly konfliktus-forrás a családunkban: anyukám tisztaságmániája. Nekem, mint egy szem lánynak, már nagyon korán meg kellett ismerkednem a házimunkával. Eleinte nagyon szívesen segítettem mindenben, 11 évesen meg tudtam főzni az egész családnak. A gond az volt, hogy a takarítás szinte mindennél elsőbbséget élvezett. („Ha ki lesz takarítva, mehetünk kirándulni: állatkertbe… vidámparkba… stb., stb.”) Aztán persze nem mentünk, mert nem lettünk készen. Tőlem soha nem azt kérdezték, megvan-e a leckém, hanem, hogy kitakarítottam-e. (Ennek ellenére mindig jeles vagy kitűnő tanuló voltam.) Vagy például a ruháimat nem nagyon választhattam meg magamnak, a „mindegy milyen, csak tiszta legyen” alapelv érvényesült itt is. Állandóan fájt a vállam, begörcsölt napokra, hogy nem tudtam mozdítani. Ez a sok idegeskedés miatt volt. Akkor időnként nagyon haragudtam ezek miatt. Ma már tudom, miken ment keresztül anyukám is és apukám is, így már egészen más szemmel látom a dolgokat.

Anyukámat 53 évesen veszítettem el, ekkor voltam 21 éves. Az esküvőnk után a férjem, Attila szüleihez költöztem, ahol kezdetben egy szobánk volt. Pár hónap múlva építkezni kezdtünk, hogy külön mellékhelyiségeink lehessenek és külön bejáratunk. Nem volt könnyű. Anyukám haláláig őmiatta jártunk elsősorban a szüleimhez, utána pedig, hogy segítsünk apukámnak. A testvéreim és családjuk is kivette ebből a részét, mégis úgy éreztem, anyukám utolsó hozzám intézett kívánsága szerint ez elsősorban az én feladatom. Sokszor apukámnál maradtunk, hogy legyen kivel beszélgetnie, ne legyen egyedül. Gyakorlatilag két háztartást láttam el, 1-1 óra oda-vissza úttal. Aztán ahogy telt az idő, arra is rájöttünk, nem volt túl jó ötlet, hogy nem egyből szülőktől külön kezdtük az életünket. Mert mindenhol, mindennek és mindenkinek próbáltam megfelelni, ahogy gyerekkoromban az anyukámnak. Mégis kívülálló maradtam, „a Fehérék menye”, mintha nem is lennék önálló személyiség. Pedig nagyon igyekeztem! De valahogy soha semmi nem volt jó. Ez akkor sem változott, amikor megszületett az első kislányunk, Detti. Vele három évig éjszakáztam. Egy hónapos korától szinte egyáltalán nem aludt nappal, ha igen, akkor fél órát. Úgy 5-6 hónapos korában számolnunk kellett az éjszakai ébredéseket (amikor föl kellett hozzá kelni). Átlag 8-ra jött ki! A gyerekorvos azt mondta, semmi baja, jól fejlődik, úgy látszik, neki ennyi alvásra van szüksége.

És nekem…?! A férjem akkoriban nem nagyon volt partner ezekben a dolgokban: nappal dolgozott, éjjel aludt. Neki a babázás játék része jutott. A férjem szülei, az óvónők, és általában mindenki szerint én voltam ezekért a hibás: rögtön ugrottam, rögtön fölvettem, állandóan Dettivel foglalkoztam. De hát könyörgöm, mit lehet tenni egy olyan kisgyerek mellett, aki reggeltől estig 1 percet nem volt hajlandó egyedül lenni?! A járás kimaradt az akkori kis életéből, mert csak futva közlekedett, mindenre fölmászott, minden érdekelte. Öt és fél éves korában egyszer csak olvasni kezdett, amiért szintén letolást kaptam, hogy miért tanítottam, unatkozni fog az iskolában. Pedig nem tanítottam, csak olvastam neki és ha kérdezett, ez vagy az milyen betű, válaszoltam. Aztán az iskolakezdés után két hónappal nevelési tanácsadóba küldtek, ahol néhány alkalom után megtudtuk – amit mindig is sejtettem –, hogy a kislány hiperaktív, szerencsére a jobbik értelemben. Tehát „csak” túlmozgásos és időnként figyelemzavarral küzd, egyébként sok dologban átlagon felüli képességei vannak. Ez volt talán az első sikerélményem, hogy valamiben nem én vagyok a hibás!

Szerettünk volna külön költözni, szerettünk volna kistestvért. Ez utóbbi hamarabb sikerült, Kyra 2000-ben született, 6 évvel a nővére után. Külsőre nagyon hasonlóak az azonos kori képeken, de Kyra sokkal nyugodtabb kisbaba volt, még a porszívózás mellett is el tudott aludni. A korkülönbség és az eltérő egyéniségük ellenére nagyon jó testvérek és nagyon-nagyon szeretjük őket.

Mindeközben apukámnak állandóan gond volt a szemével. Kiderült, mindkét szemén van szürke- és zöldhályog is és megoperálták. Kyra születése előtt néhány nappal jött ki a kórházból. Aztán kb. egy év múlva fedezték föl, miért mindig olyan magas az egyik szemében a nyomás. Rosszindulatú daganat… és elveszítette a jobb szemét. Teljesen összeomlottam. Mégis arra gondoltam, hogy ő legalább vállalta ezt cserébe az életéért, nem úgy, mint az édesanyám…

2003-ban sikerült önálló családdá válnunk. Azt hittem, minden jobb lesz. Nem gondoltam arra, hogy Attila 36 évig élt a szüleivel és nehezebben fogja venni, hogy ezentúl csak őrá hárulnak a családfői felelősségek; hogy most először tapasztalja meg: együtt kell döntenünk, nem kell figyelembe vennie a szülei akaratát. Nagyon hiányoztak neki a szülei, ugyanakkor nagyon élvezte a rá szakadt szabadságot, és érzelmileg kezdtünk eltávolodni egymástól. 2004. júniusában volt egy nagy beszélgetésünk, ami után úgy éreztem, 1 évet sem adok a közös életünknek.

Amiért ilyen hosszan írtam a gyerekkoromról, a házasságomról, annak az az oka, hogy úgy gondolom, a lelki okok, a sok idegeskedés, megfelelni vágyás, a magammal való egészséges törődés hiánya nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 35 évesen nálam is mellrákot diagnosztizáltak.

(Folytatjuk)