A megismételhetetlen jubiláns

Cseh Gizella  2010.1.12. 15:17

A modern német, cseh és egyben világirodalom egyik kiváló mestere, a prágai születésű német író, Franz Kafka (1883–1924)

Kafka Prágában született, cseh–zsidó kereskedőemberek leszármazottja volt, a prágai német egyetemen szerzett jogi doktorátust, biztosítótársaságoknál hivatalnokoskodott, legtovább a prágai munkásbiztosítónál. Nappal a lelkiismeretes tisztviselő életét élte, éjjel írt; 1908-ban jelent meg első elbeszélése. Ha írók közt forgott, leginkább a prágai német írók közt. 1917-ben jelentkezett először betegsége, a tuberkulózis. Ettől fogva gyakran tartózkodott gyógyhelyeken, a Tátrában, a Keleti-tenger partján, Észak-Itáliában; élete utolsó évében rövid időre Berlinben telepedett meg, a húszas évek új irodalmi–művészeti törekvéseinek akkori központjában. Egy Bécs melletti szanatóriumban hunyt el.

Életében néhány vékony elbeszéléskötete jelent csak meg, hírneve nem terjedt túl a beavatottak szűk körén. Jelentős regénytöredékei, félbemaradt nagyobb elbeszélései halála után kerültek napvilágra (noha a szerző megsemmisítésre szánta őket). A per 1925-ben (Der Prozess; magyarul: Szabó Ede fordításában, 1968), A kastély 1926-ban (Das Schloss, magyarul: Rónay György fordításában, 1964), az Amerika 1927-ben (magyarul: Kristó Nagy István fordításában, 1967) jelent meg. A három regénytöredéknek egyébként a hagyaték őrzője és közreadója, Kafka személyes barátja, Max Brod adott címet. Kafka műveire tulajdonképp csak a második világháború alatt figyelt fel a világ, közönség és irodalomtudomány egyaránt, ekkor ismerték fel bennük a modern világirodalom kulcsfontosságú alkotásait. Kafka népszerűsége a második világháború utáni évtizedekben érte el csúcspontját; Max Brod még 1953-ban és 1954-ben is adott ki a hagyatékból kéziratban maradt írásokat, további töredékeket.

Kafka főművének, s bizonyos fokig világképe foglalatának A pert tekintik. Mélyen a hétköznapi, a „normális” polgári lét felszíne alá szállva feszegeti itt Kafka a természeti–társadalmi erkölcsi világrend ellentmondásait. Törvényt szab, úgymond, ez a világrend az embernek, de ez a törvény kifürkészhetetlen és teljesíthetetlen. Kafka valóban különös érzékenységgel észlelte az ellentmondásokat, de megfejteni társadalmi lényegük szerint nem igyekezett őket, csak ábrázolni – rendkívüli fantáziája teremtette, újszerű mitikus képekben. Módszere a higgadt–pontos, objektivitásra törekvő naturalizmusé; borzadályt keltő, komor képei ezáltal még kirívóbbá válnak, s még hitelesebbnek tetszenek. Nem véletlen, hogy éppen a fasizmus és a háború korszaka, amely mintegy megvalósította ezeket a képeket, hívta fel rájuk a figyelmet.

Ekkortól zajlott aztán számtalan kísérlet Kafka ideológiai magyarázatára, kisajátítására és kiátkozására. De Kafkát nem lehet az ideológiák nyelvére lefordítani. Őt elsősorban képei, metaforái hordozzák; az álom és ébrenlét motivikus gazdagságú kontrasztpárján túl még olyanok, mint a hideg és meleg, állat és ember ellentétpárja, gépek, hatóságok, kapuőrök és közvetítők tág asszociációs körű változatai, melyek együttvéve valósággal Kafka-mitológiává összegződtek. Száraz, tárgyias, pedáns, jegyzőkönyvszerűen leíró, és ezáltal az irreális fantazmagóriákat kísértetiesen valószerűnek láttató prózastílusa, amely fekete humor forrása is lehet, szintén „kafkai” ismérv lett. Sajátos abszurd humora és látásmódja, amelyhez a zsidó hagyományok is hozzájárultak, többek közt a közép-kelet-európai irodalmak olyan képviselőiben folytatódott, mint Witkiewicz, Gombrowicz, Mrožek, Rózewicz, Hašek, Havel, Karinthy, Déry, Örkény, Handke és Bernhard. Közvetlenül is nagy hatással volt ezenkívül Sartre-ra, Camus-re, Beckettre, Ionesco-ra, Borgesre. Mindezekért maradhat(ott) egyedi, megismételhetetlen – és halhatatlan.

Franz Kafka 1924. június 3-án hunyt el.

Hozzászólások

@

Küldés