Az elveszett nemzedék írója

Cseh Gizella  2010.2.10. 14:49

Száztíz éve született a Nobel-díjas amerikai író, Ernest (Miller) Hemingway(1899–1961)

Az első világháborút követő évek „elveszett nemzedékének” legjelentősebb írója. Életrajza is olyan, mintha ő maga írta volna. Tudatosan törekedett arra, hogy úgy éljen, mint hősei, hogy legendát szőjön saját élete köré. Szerepet játszott, de ez a szerep egyénisége lényegét fejezte ki.

Az író apja orvos volt. Öngyilkosságot követett el fegyvertisztogatás közben; „véletlenül” elsült kezében az élesre töltött fegyver, ugyanúgy mit sok évvel később fia kezében, aki a halálnem kiválasztásában feltehetően apja példáját követte.

1899. július 21-én Oak Parkban született, Chicago mellett, ahol később iskolai tanulmányait végezte és bokszolni tanult. Röviddel az érettségi előtt megszökött hazulról, s Kansas City-ben a helyi újságnál kapott riporteri állást. 1918-ban azonban már egy amerikai vöröskeresztes osztaggal Európában van. Az olasz fronton, Piave mellett súlyosan megsebesül, és emiatt kitüntetik. A háború után egy szakszervezeti lap szerkesztőségében dolgozik, itt ismerkedik meg mesterével, a híres amerikai regényíróval, Sherwood Andersonnal. Később a Hearst Lapok szolgálatában eljut Párizsba. Itt Gertude Stein és Ezra Pound, a neves amerikai költők társaságában néhány évre elmerül a párizsi bohémvilágban.

Első két elbeszéléskötete nem arat sikert, a példányokat ő maga árusítja az utcán, hogy kifizethesse a nyomtatás költségeit. Spanyolországban elsajátítja a torreádor mesterséget, s néhányszor ő is fellép az arénában. 1927-ben tér vissza Amerikába. A floridai partok mentén él egy kis szigeten, kijár a tengerre halászni. Ennyi kaland azonban nem elégíti ki, Arizona dzsungeleiben és Afrika őserdőiben vadászik nagyvadra. Eközben bokszol, ringbe száll és legyőz egy bokszbajnokot. A spanyol polgárháború idején a köztársaságiak oldalán tudósításaival szolgálja a demokrácia ügyét.

1941-ben visszatér Amerikába, Kubában telepszik le. Kis hajójával a Karib-tengeren cirkál, és segíti az amerikai tengerészeket a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-ben Angliába repül, haditudósítóként részt vesz a partraszállásban, ahol újra megsebesül. Beáll a francia partizánok közé, és kis csapatával saját szakállára, elsőként a szövetségesek közül, bevonul Párizsba. A haditörvényszék parancsmegszegés miatt hat hétre „diszkvalifikálja” őt, ezután azonban kitüntetik. 1954-ben repülőgépével lezuhan Afrika fölött, a világ már halottnak hiszi, amikor előkerül az őserdőből. Még ugyanebben az évben megkapja az irodalmi Nobel-díjat, mivel „új stílust teremtett a modern irodalomban”. Élete utolsó éveit Kubában tölti. 1961. július 2-án hunyt el Idaho-ban, Amerikában.

Hemingway a férfias, kemény, harcos élet apostola volt. Olyan életeszményt vallott a magáénak, amelynek megvalósítására az elembertelenedett modern civilizáció már nem adott lehetőséget. Képzeletének kedvelt hősei a bokszolók, oroszlánvadászok, frontharcosok, torreádorok, kalandorok, akik éppen ezért mohó boldogságkeresésükben a civilizáció perifériáira szorulnak, s reménytelen, kiúttalan helyzetekbe jutva, nem marad számukra más, mint hogy a halál előtt ismét tanúságot tegyenek igaz emberségükről. De ez a végső hősi tettük, amelyben megvalósíthatják mindazt, ami a legjobb, legértékesebb bennük, végül is csak egy nagyszerű gesztus marad, a tett maga szükségszerűen értelmetlenné válik, abszurdumba torkollik, mint a világ, amelyben megvalósult.

Írói hírnevét a Fiesta, A nap is felkel (Fiesta, The Sun Also Rises, 1926; magyarul Déry Tibor fordításában jelent meg 1970-ben) című regényének köszönheti, amely mottóként Gertude Stein amerikai írónő szavait idézi: „Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.” A helyszín és az időpont az 1924-es Párizs bohém művészvilága, a regény szereplői volt frontharcosok, amerikai újságírók, művészek, az „elveszett nemzedék” tagjai, akik ugyan túléltek egy értelmetlen világháborút, de most hitük vesztetten tengetik életüket.

Az első világháború eseményeit tárgyalja a világsikert aratott Búcsú a fegyverektől című műve (A Farewell to Arms, 1929; magyarul Örkény István fordításában jelent meg 1970-ben). A háború értelmetlenségét Hemingway itt a modern irodalom egyik legszebb szerelmi történetében ábrázolja. A később olyan gyakran utánzott, jellegzetes hemingway-i stílus ebben a művében valósul meg először a maga tökéletességében; a szűkszavúságra törekvő visszafogottság, amely nem közvetlenül az érzelmeket akarja kifejezni, hanem az emberi kapcsolatoknak azokat a tényeit, amelyek létrehozzák az érzelmeket. Így jönnek létre csodálatos dialógusai, amelyek a mindennapok nyelvén látszólag a hétköznapok apróságaival foglalkoznak, de olyan mély érzelmi töltést rejtenek magukban, hogy a legbanálisabb szavak is romantikus költőiséggel telnek meg.

Írásművészetének csúcsa az Akiért a harang szól című, 1940-ben megjelent regénye (For Whom the Bell Tolls; magyarul Sőtér István fordításában látott napvilágot 1970-ben). A regény széles körképet ad a spanyol polgárháborúról, s bár az író rokonszenve egyértelműen a köztársaságpártiak oldalán van, kellő tárgyilagossággal tudja ábrázolni azok hibáit is, akik hozzá közel állnak. A regény címe egy mottóként használt John Donne-idézetre utal: „…minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól”. Az idézet jelképes értelmű; ha a világ bármely pontján elvész a szabadság, az emberiség szabadsága vallja kárát. Líra, romantika s realizmus keveredik ebben a regényben, amely joggal ítélhető a modern regényirodalom egyik legjelentősebb alkotásának.

A hemingway-i életmű záróakkordjának tekinthető az író harmadik nagy alkotása, Az öreg halász és a tenger (The Old Man and the Sea, 1952; magyarul Ottlik Géza fordításában jelent meg 1971-ben). Santiago, az öreg halász küzdelme a nagy hallal és a cápákkal többszörösen is jelképes értelmű. A személyes indíték nemcsak a Karib-tengeri halászok élménye, hanem az öregedő író félelme is, hogy már nincs többé ereje ifjúsága szintjén élni és régi énjének friss tehetségével alkotni. A nagyszerű kisregény azonban bebizonyította, hogy „még nem kell kilépnie a ringből.” De ezen túlmenően az írásmű a modern élet tragikus parabolájának is tekinthető, egy reménytelen küzdelem jelképének a természettel, az öregedéssel, s az öregeket lebíró, fiatalabb, éhes cápákkal szemben. Ugyanakkor azonban itt mondja ki az öreg halász a mű szállóigévé vált, örökérvényű alapgondolatát: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni…”

Hemingway a magyar nyelvterület(ek)en ma is igen népszerű, legtöbb regénye, elbeszélése megjelent magyar fordításban. Jelentősebb művei közé tartozik még az Afrikai vadásznapló (1935), a Szegények és gazdagok (1937), A folyón át a fák közé (1950) és a posztumusz megjelent Vándorünnep (1964). Pár napos hír, hogy az utolsó mű, A vándorünnep, az író unokája, Sean Hemingway által újraszerkesztett változatban idén júliusban jelent meg az Egyesült Államokban.

Epilógusként pedig csupán egy gondolat: Ernest Hemingway írói világa, novellisztikája és regényírói munkássága a világirodalom örökérvényű életműveinek sorába tartozik, amely kiegészítve életfilozófiájával és -vitelével hozzásegítettek ahhoz, hogy Hemingway a huszadik század amerikai irodalmának kultikus alakjává, és egyben a modern prózairodalom megingathatatlan helyű újvilági mesterévé váljon.

Hozzászólások

@

Küldés