Egy igaz újságíró

Cseh Gizella  2009.9.18. 18:50

125 éve hunyt el az író, publicista és politikus Táncsics Mihály (1799–1884)

Táncsics (eredeti néven Stancsics) Mihály a felvilágosodás századának utolsó esztendejében, 1799. április 21-én született egy bakonyszéli falucskában, a Veszprém megyei Ácsteszéren. Anyja szlovák, apja horvát származású telkes gazda. A fiatal Táncsics húsz éves koráig a falusi pórfiúk életét élte, majd kitanulta a takácsmesterséget. A falusi kézművesség kereteit szűknek érző fiatalembert azonban ez az „emelkedés” nem elégítette ki. Ahogy néhány évvel korábban a jobbágyparaszt elnyomottságát, most a kézműves kiszolgáltatottságát érezte elviselhetetlennek. „Előbb, mint falusi paraszt legény, utóbb, mint szintén falusi mesterlegény éltem, s a két állapotot magam tapasztalása után összehasonlítva azt kell vallanom, hogy a kettő között valami elválasztó falat nem bírtam fölfedezni” – írta később életének e sorsdöntő szakaszáról.

Elhatározta, hogy iskolamester lesz. A meglehetősen jól olvasó, rendesen író, a számolás alapműveleteivel tisztában lévő parasztfiút szívesen alkalmazták képesítés nélkül is segédtanítóként. Tudásszomja azonban tovább hajtotta. Elvégezte Budán a tanítóképzőt, de hiába volt minden rábeszélés, tanítói oklevelével kezében sem vállalt oktatói állást. A képezde után 24 éves korában nekivágott a jogi karnak. A nyári szünidőket országjárásra, ismereteinek bővítésére fordította. Tanulmányait nem fejezte be, érdeklődése az irodalom és Horváth István hatására a magyar nyelvészet felé fordult. Nagy népszerűségnek örvendtek számos kiadást megélt könyvei. A harmincas évek első felében házitanítóskodott Szalmássy bárónál, majd Kolozsvárott, gróf Teleki Sándor mellett.

1836-ban Pesten, a külső Józsefvárosban telepedett le. A haladó gondolkodású, fiatal írókkal kötött ismeretsége és barátsága, a reformkor politikai irodalmának tanulmányozása, a reformországgyűlések figyelmét a politika felé terelték. Nagy hatással volt rá a francia felvilágosodás irodalma. Nézeteinek alakulására, fejlődésére nagy hatással volt közel öt hónapos nyugat-európai utazása 1846-ban. Nemcsak kéziratainak szerzett kiadót, de sok tapasztalatot is gyűjtött. Bejárta a német városokat, majd Párizst és Londont. Egy rabnak és Népkönyv című, Lipcsében megjelentetett munkái miatt eljárást indítottak ellene, ezért hazatérése után a későbbi 1849-es forradalmi kormány külügyminiszterének, Batthyány Kázmér grófnak bródi birtokán rejtőzött. 1847 márciusában rejtekhelyén elfogták és a tudatlan köznép felizgatásának, valamint a kommunizmus terjesztésének vádjával sajtóvétségért bíróság elé állították. Budai börtönéből 1848. március 15-én szabadította ki a pesti nép.

Kiszabadulása után együtt küzdött Petőfivel, a Madarász testvérekkel, a márciusi ifjakkal a forradalom vívmányainak biztosításáért és továbbfejlesztéséért. Április elején megindította Munkások Újsága címmel néplapját. Már az elnevezéssel is jelezte, hogy nem csupán és nem is elsősorban a volt jobbágyokhoz akar szólni, nem azok érdekeit akarja csak kizárólag képviselni. A forradalom nehéz helyzetét látva Táncsics nem helyeselte, nem is helyeselhette a paraszti sérelmek önkényes orvoslását, de lapjában és a nemzetgyűlésben állandóan figyelmeztetett a nép jogos követeléseinek meghallgatására, teljesítésére. Követelte a pártütők földjeinek elkobzását és szétosztását a zsellérek, a haza védelmében fegyvert fogók között, az egyházi birtokok állami tulajdonba vételét, a vallásszabadságot, az egyház és állam szétválasztását, a polgári házasság bevezetését, a nemesi címek eltörlését. Világos után Táncsics is osztozott a forradalmárok sorsában. Halálra ítélték és távollétében – in effigie – „kivégezték”. Közel nyolc esztendeig rejtőzött a házában készített földalatti búvóhelyen. Írói munkásságát az illegalitás éveiben is folytatta. Bujdosása idején írt röpirataiban elemezte 1848–1849 tanulságait, olvasóit ellenállásra szólította fel az önkényuralommal szemben, felkelési terveket készített.

Az 1857-es amnesztia alkalmából kegyelmet kapott, de rendőri felügyelet alá helyezték. Az 1850-es évek végén aktívan bekapcsolódott a Habsburg-birodalom önkényuralmi rendszerének válsága nyomán kibontakozó nemzeti mozgalomba. 1860. március 15-én az egyetemi ifjak által rendezett tüntetés szervezéséért ismét letartóztatták, majd lázító röpiratok terjesztése miatt tizenöt évig tartó börtönbüntetésre ítélték. A kiegyezéskor, 1867-ben szabadult csak ki betegen, csaknem teljesen vakon. Közel hetvenévesen sem gondolt visszavonulásra. Egy súlyos, de sikeres szemműtét után ismét bekacsolódott a politikai életbe. Az 1869-1872. évi országgyűlésen interpellált a választójog kiterjesztése, a virilizmus megszüntetése, az egyház és az állam szétválasztása, a zsellérek földhöz juttatása érdekében. Ezt követően visszavonult. Élete utolsó éveit az írói segélyalap támogatásával, de betegségekkel küzdve, nyomorban töltötte. Ennek ellenére változatlanul figyelemmel kísérve a közügyeket, önéletrajzán dolgozott és összes művei gyűjteményes kiadását készítette elő. A nyomdaköltségek miatt azonban anyagilag tönkrement, házát elárverezték. Ilyen körülmények között hunyt el 1884. június 28-án. A Bodzafa utcai lakásán felállított ravatalnál munkások álltak díszőrséget.

Táncsics Mihály emlékezete a magyar köztudatban mindmáig híven él. Az országban a publicista nevét számos közintézmény és közterületi egység viseli. Szülőházában Ácsteszéren emlékmúzeumot rendeztek be. Ugyancsak nevét és emlékezetét őrzi az 1990-ben alapított Táncsics Mihály-díj, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének szakmai elismerése, amely minden évben március 15-én, a Szabad Sajtó Napján kerül kiosztásra.

Hozzászólások

@

Küldés