Ibsen: Peer Gynt

Cseh Gizella  2010.3.26. 5:27

Henrik Johan Ibsen a modern drámatörténet egyik legnagyobb alakja, Peer Gyntje pedig a norvég irodalom világszerte ismert gyöngyszeme.

Mottó: „Minden művemnek szellemi felszabadulás és megtisztulás volt a célja, mert az ember sohasem él egészen felelősség és bűnrészesség nélkül a társadalomban. Írni annyi, mint ítélkezni.”(Ibsen)

Ibsen. A modern drámatörténet egyik legnagyobb alakja. Peer Gyntje pedig a norvég irodalom világszerte ismert gyöngyszeme.
„Épp ellenkezőleg!” Úgy mondják, Ibsen halálos ágyán ezt a szót mondta ki utoljára. Ahogy a mottóban idéztük volt, egész élete és művészete örök tiltakozás volt minden megalkuvás, élethazugság, önáltatás ellen. Munkássága új korszakot nyitott az európai drámatörténetben. Az ő nevéhez fűződik a polgári dráma és a realisztikus színjátszás 19. századvégi szintézisének megteremtése. Hatását a korszak minden jelentős drámakísérlete magán viselte.

A norvégiai Skienben született. Családja elszegényedett, s korán dolgozni kényszerült. Első drámáját 1850-ben írta. Több évig színházaknál dolgozott mint dramaturg és rendező, s az itt szerzett tapasztalatok birtokában indulhatott el drámaírói pályáján. Első darabjainak bukása után ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazott, s csak 1891-ben tért haza Norvégiába. Életének utolsó évtizedében jutott el a siker csúcsára: hazájában és Európában ünnepelt drámaíró lett.

Ibsen drámái egy jellegzetes skandináv irodalmi mozgalom, a dán Georg Brandes által 1870-ben meghirdetett modern áttörés irányzatához csatlakoztak. Brandes és követői szerint az irodalom feladata az ideálokhoz való ragaszkodás, a társadalmi problémák, a felelősségvállalás, a kötelességtudat nyilvános megvitatása volt. Ibsen számára az igazi elismerést az e mozgalomhoz csatlakozó Brand és Peer Gynt című drámai költeményei hozták meg, amelyekben – az elmondottak függvényében – az eszményekre a két főhős eltérő módon reagált: Brand szenvedélyes hittel ragaszkodott az ideálokhoz, Peer Gynt menekült előlük. A drámaíró középső korszakában írt „társadalmi színműveiben” (A társadalom támaszai, 1877; Babaszoba, 1879; Kísértetetek, 1881; A vadkacsa, 1884) olyan hősök jelentek meg, akik már látták a nagy ideálok megvalósíthatatlanságát, mégis megpróbáltak síkraszállni értük. Öregkori műveiben (Helda Gabler, 1890; Solness építőmester, 1892; Ha mi, halottak, feltámadunk, 1899) a szimbólumok kaptak uralkodó szerepet, amikor az író már érzékelte a közéleti cselekvés kilátástalanságát.

Az alkotó ismert nagy drámai költeménye az 1867-ben írt, népmesei ihletésű Peer Gynt. Ibsen ezt a drámai költeményét eredetileg nem is színpadra tervezte. Művének anyaga több síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus és verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás, szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon megnehezíti a színpadra állítást. Ennek ellenére a Peer Gynt nagy színházi karriert futott be.

A mű központi problémája az individualizmus, a polgári világ új parancsa, a „Légy önmagad!” A darab főhőse Peer Gynt, a naplopó falusi suhanc, aki lélegzetelállító kalandokkal henceg, az erdőben kószál, és szakadatlan vágya az, hogy „önmaga legyen”. Bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni. Erről maga így szól:

„Az ember célja mi a földön?
Legyen önmaga – röviden –
S csak magamagával törődjön.”

Peer Gynt azonban nem tud önmaga lenni. Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a hagyományok, a konvenciók, a társadalmi szabályok, az óvatos kerülőutak, a kényelmes hazugságok megtestesítője – mindig megalkuvásokra, módosításokra kényszeríti. Peer pedig hallgat rá. Mert mindig visszariad a következetességtől; csak azt vállalja, ahonnan még van visszaút. Élete kezdetén anyja, Aase anyó, végén pedig Solvejg, igazi önmagának őszinte szerelme tükrözi, őrzi Peer valódi lényének esszenciáját; csak Solvejg várja élete végén a nagy vándorútról visszatérő, megfáradt embert.

A Peer Gyntben Ibsen a nagyszabású polgáreszmények elsekélyesedésének állít tükröt. Ennek hatását a személyiség értékvesztésében mutatja ki: a hazugságban, az illúziók kergetésében, az ember valódi küldetésétől idegen önzésben és érdekhajhászásban. Aase és Solvejg hűsége, minden megpróbáltatást kiálló szolidaritása jelzi a kiutat e személyiség- és világválságból.

A darabot Norvégiában 1876-ban mutatták be először. A műhöz a nagy norvég klasszikus zeneszerző, Edvard Grieg írt kísérőzenét, amelynek egyes részletei (Aase halála, Anitra tánca, Solvejg dala) máig ismerősen csengenek.

A drámai költemények nem színpadra szánt művek. Előadásuk kulcskérdése általában az szokott lenni, hogy mennyire sikerül láthatóvá tenni a gondolkodás és a képzelet síkjain egyszerre járó drámai anyagot. Így minden vizualizált megjelenítés egyben kihívás is. A Peer Gynt színpadra állítását az is nehezíti, hogy többféle stílust hordoz magában. Falusi életkép és látomás, filmszerű pergő szatirikus jelenetek, paródiák váltakoznak benne. A reális szereplők mellett mesebeli alakokat, többféle módon is értelmezhető, szimbolikus figurákat is meg kell jeleníteni. Így a darab minden előadása – öntudatlanul is – a sokszínűség és az unalom határán egyensúlyoz. „Egy középszerű színi előadás is jobb kommentárja a drámának, mint az okoskodók és irodalmi rébusz fejtők minden mesterkedése. Mert amíg a kommentátorok azon igyekeznek, hogy egy logikai formulára vezessék vissza azt, amit a költő titokzatosnak, rejtelmesnek, csak sejtéssel és fantáziával megközelíthetőnek gondolt el és alkotott, s ezzel éppen attól fosztják meg, ami benne lényeg és nagy. Addig az előadás igyekezett megtalálni az író elképzelésének konkrét és megfogható megjelenítése módját, s erre a színész és rendező művészetének eszközeit használja fel, nem a végeredményben mindig művészietlen okoskodóét. A színház a költő intencióit szolgálja…” – írta a darab 1917. évi budapesti ősbemutatója kapcsán a Nyugat hasábjain színikritikájában Schöpflin Aladár (1917. december 10.)

Szavai megfogják a színielőadások, s közte a Peer Gynt lényegét: előadni az előadhatatlannak ítéltet – már a kísérlet maga fél siker. A darab első magyar fordítását Erdélyi Károly készítette 1904-ben, és a budapesti Magyar Színház mutatta be először 1917-ben. A főszerepet a kor híres színésze, Törzs Jenő alakította, és ez a momentum nemcsak a darabot indította útjára, hanem nagymértékben hozzájárult Ibsen magyarországi népszerűsítéséhez is. Ezt követően a Nemzeti Színház színpadán még öt alkalommal került bemutatásra. Először 1931-ben, Sebestyén Károly fordításában és Horváth Árpád irányításával került színre, a legutóbbi alkalommal pedig 2002-ben, Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordításában, Kai Johnsen rendezésében.

S hogy alátámasszuk a Peer Gynt egyszerre norvég és kozmopolita mivoltát, idézzünk egy rövid történetet magáról a drámaíróról, Ibsenről, akitől egy alkalommal megkérdezték, hogy „hogy lehet az, hogy ilyen sokáig távol a hazájától, messzi idegenben olyan sokáig tudott élni?” Ibsen válasza: „Az ember úgy érzi, hogy Európához tartozik, és oda megy, ahol otthon érzi magát.”

Záróakkord helyett csupán ennyit. És még valami: élménydús, felejthetetlen, de nehéz estére számíthat az a néző, aki a darab megtekintésére bármikor is vállalkozik.

Hozzászólások

@

Küldés