Málenykij robot (8)

Póda Katalin  2011.9.9. 5:03

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

1949-ben végül feloszlatják a görög katolikus egyházat. „A testet, lelket puhító gyóntatások” után 350 papból 129-et a „szovjet nép ellenségének” nyilvánítottak ― 140 áttért ― és koholt vádakkal 25 év kényszermunkára ítélték. Közülük 30-an a gulágokon pusztultak el. Az életben maradtak közül sokan az 1955-’56-os amnesztia után térhettek csak vissza szülőföldjükre, viszont ha közülük valakit is tetten ért a KGB, amint eleget tett papi hivatásának, újabb öt év kényszermunkára ítélték.55)

A görög katolikus egyház felszámolásával párhuzamosan ment végbe a római katolikus egyház életének lehetetlenné tétele. A szovjet hatalom a latin szertartású katolikus papokkal is szembefordult, gátolta a kapcsolattatást a római központtal, politikai pereket koholtak ellenük. 1945-ben még 48 papja volt az egyháznak. Az NKVD a helyi pártszervezetekkel együttműködve tervszerűen igyekezett megszüntetni, felszámolni a vallásos egyesületeket. Többek között betiltották a hitoktatást, megfosztották az egyházat épületeitől, templomaitól, államosították a plébániákat. Ahol a hívek erősen ragaszkodtak templomukhoz, használatáért kemény adókat vetettek ki. A kommunisták sorra zárták be a templomokat, de a legbuzgóbb ateisták megszervezték a templomok teljes lerombolását is. 1945-’56 között 18 római katolikus papot ítéltek el 25 évi szibériai kényszermunkára. Az otthon maradtak pedig állandó zaklatásnak voltak kitéve, folytonos megfigyelés alatt álltak. Akibe valamilyen oknál fogva belekötöttek, attól megvonták a működési engedélyt, vagy áthelyezték őket azzal az indokkal, hogy nem tartották be az egyház működésére vonatkozó állami törvényeket. A bebörtönzött római katolikus papok csak az általános politikai amnesztia kihirdetése után, 1956-ban térhettek haza. 56)

A sztálinizmus a református egyházat sem kímélte, kegyetlenül lesújtott rá. Már a szovjet csapatok bevonulásakor 100 lelkész közül legalább 40 elhagyta gyülekezetét. Az otthon maradtakat illetően az államhatalom részéről folyt a pontos felmérés: minden lelkészről adatokat gyűjtöttek, figyelték az aktív egyházi személyeket. Nem csak a görög katolikus egyházat akarták beolvasztani a pravoszláv egyházba, de a reformátusokhoz is érkezett egy csatlakozásra szóló felhívás a Moszkvai Baptista Egyház részéről. Vezetői személyesen jöttek el Kárpátaljára és felajánlották segítségüket abban az esetben, ha beolvadnak az ő egyházukba, amely akkor már az államhatalom által elismert felekezet volt. Azonban a református egyház nem fogadta el a felkínált „segítségnyújtást”.57)

Az egyházi élet 1948 nyaráig ― a templomok, parókiák államosításától eltekintve ― tulajdonképpen zavartalan volt. A megtorlás ugyanis először azok ellen irányult, akik a múltban valamilyen politikai tevékenységet végeztek, vagy valamilyen tisztséget töltöttek be. Ez az állapot azonban megváltozott, amikor az egyház néhány vezető személyisége levelet írt Sztálinnak a helyzet tarthatatlansága miatt. A reakció nem maradt el: 1949-ben tíz lelkészt tartóztattak le. Úgy ítélték el őket két hónapi vallatás után, mint a szovjet nép ellenségeit, a szociális haladás akadályozóit. 1950-ben további lelkészeket ítéltek el az alakuló kolhozok elleni agitálás, a szovjet politikai vezetés bírálatának vádjával. A fogságba elvitt református lelkészek 1956-ban térhettek haza. 58)

A történészek ma is vitatják, hogy tulajdonképpen milyen is volt Kárpátalja jogi státusza ebben az időszakban. Egyes kutatók szerint a terület saját közigazgatással, törvényhozással rendelkezett, szuverenitása azonban korlátozott volt, vagy valamilyen „miniállam” lehetett, mely 1944. novemberétől 1946. januárjáig működött minisztériumokkal, főhatóságokkal Zakarpatszka Ukrajna néven. 59)

1945. január 12-én a Néptanács elfogadta a Kárpátontúli Ukrajna himnuszáról, állami zászlajáról szóló rendeletet: a terület himnusza a szovjet himnusz lett, zászlaja a sarló-kalapácsos vörös lobogó. 60)

A szovjet hatóságok azonnal megkezdték a terület totális „bolsevizálását”, bevezették az egypártrendszert ― csak a Kommunista Párt és a Komszomol működhetett ― létrehozták a különböző szocialista társadalmi szervezeteket, a szakszervezeti tanácsot. A Néptanács engedelmes eszköz volt a központi hatalom kezében de egy idő után már kezdett terhes lenni Moszkva számára. Kárpátalja jogi státusát soha, egyetlen dokumentumban sem rögzítették így ki volt szolgáltatva a központnak.

1946. január 22-én az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletben szabályozta Kárpátontúli Ukrajna közigazgatását, amely szerint az átmenetet képező „miniállamot” az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területévé szervezték át a következő felosztásban: 13 járás, két területi jogú, 8 járási jogú város, 28 mezőváros, és 257 községi tanács. Kárpátaljának ekkor 38 városa, 561 községe, vagyis összesen 599 települése volt. A megye székhelye Ungvár lett. Kárpátalján már a csehszlovák időszakban is számos település nevét „szlávosították”. A szovjet diktatúra építésének további jellemzője volt a régi rendszerre emlékeztető magyar helységnevek megváltoztatása. 1946. június 25-én az USZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete értelmében a vidéken közel száz, kárpátukránok és magyarok által lakott település nevét változtatták meg. 1945-’46-ig ugyanis a települések régi magyar történelmi neveit használták. A sajtóban, a hivatalos iratokban ezen túl kötelező volt ezeknek a „visszaállított” elnevezéseknek a használata. 61)

Az állam megyei szervezetében és az apparátusban dolgozók mindennapi munkájába bizonyos mértékig átöröklődött a magyarokkal szemben éreztetett és kifejtett megkülönböztető politika is. Képviselőiket kirekesztették a terület irányításából, politikai életéből. Sokan naivan azt hitték, hogy ha 1946 után Kárpátalján is a szovjet törvények lépnek életbe, akkor a nemzetiségiek, így a kisebbségi magyarok is számarányuknak megfelelően vehetik ki részüket az újjászerveződő politikai és kulturális élet irányításából. Azoknak, akik ebben a hitben ringatták magukat, hamar rá kellett döbbenniük a keserű valóságra. 1947-ben ugyanis megrendezték az első „szabad” képviselőválasztásokat, amelynek nyomán minden szinten létrejöttek a szovjet típusú tanácsok és képviselők kerültek az ukrán és a szovjet parlamentbe. Közülük egy sem volt magyar nemzetiségű. Az abszolút magyar többségű beregszászi járás első titkára hosszú évekig a helyi munkásmozgalomban részt vett kárpátukrán Dmitro Popovics volt. A magyar kommunisták, szakemberek iránt táplált bizalmatlanság a legkülönbözőbb hatalmi szinteken nyilvánult meg. Akadályokat gördítettek a magyar szellemi élet újjáalakítása elé. Az autonóm jogokat nem élvező magyarságot „nem illette meg” önálló napilap.

Mindez bénítóan hatott a magyar szellemi, kulturális életre, s nem utolsósorban az alkotó értelmiségre. Kilátástalanság, félelem fészkelt sokak szívében. Nem tudhatták, mikor és kit rángatnak ki éjszaka felesége és gyerekei mellől. Bűnösnek számított mindenki, aki a Horthy-rezsim alatt bármilyen hivatalt, állami, egyházi tisztséget stb. töltött be, illetve vállalt. 62)

(Folytatjuk)



___________________________________________________________________

Jegyzetek

54) U.o. 280-282. o.
55) Dupka György: Koncepciós perek magyar elítéltjei. A sztálinizmus áldozatainak emlékkönyve 1944-1957. Budapest–Ungvár, Intermix kiadó, 1993, 46-47. o. 56) U.o. 39-40. o.
57) Gulácsy Lajos: A kárpátaljai református egyház múltja és jelene. In: Útközben, KMKSZ, Ungvár, 1998, 45-46. o.
Gulácsy Lajos önéletírása: Mélységből a magasba. Bizonyságtétel az elmúlt időkről. 14-15. o.
Dupka György, 1993, i. m. 80-81. o. 58) U.o. 47-48. o.
59) Beregszászi György: „Az élet nem állhat meg!” Bereginfo, 5. évf., 32. szám, 2001. augusztus 13-19., 4. o.
60) U.o. 2001. augusztus 13-19., 4. o.
61) Botlik József–Dupka György: Ez hát a hon… Mandátum-Univerzum, 1991, 62-63. o.
62) U.o. 63. o.

Hozzászólások

@

Küldés