Marche – avagy a történelmi színházak nyomában

Kottra Éva  2011.8.28. 14:46

Amikor felcsendül Rossini vígoperájának, a Sevillai borbélynak életerőtől szikrázó zenei szökőkútja, még a színházak falai is ujjongva feltapsolnának, ha tehetnék.

Amikor felcsendül Rossini derűt árasztó vígoperájának, a Sevillai borbélynak kifogyhatatlan életerőtől szikrázó zenei szökőkútja, még a színházak falai is ujjongva feltapsolnának, ha tehetnék...

A szemet kápráztató történelmi színházakkal színültig telített Marche tartományt biztosan sokan kérdezik arról, vajon Olaszország melyik részén keressék? Pedig a világraszóló “Maestro Rossini”, az opera történetének egyik legzseniálisabb mestere, e régió kék ege alatt látta meg először a napvilágot. Márche középen, az Adria partján terül el hosszában, s a jóval ismertebb Toscanával szomszédos.

1868-ban száztizenhárom bejelentett színházat tartottak nyilván a hatóságok. Ebből ma hetvenet csodálhatunk meg; mind egyetlen tartomány határai közt. Sehol a világon nincs párja ilyen magas számú s egyben történelmi műemléknek számító színházak sokaságának. Szépségük abszolút felülmúlhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb esetben csak aprócska falvakban épült, száz-háromszáz fő befogadóképességű színházakról van szó. Varázsuknak legalább olyan nagy ereje van, mint a fenséges Párizsi Operának.

Az ezerhétszázas években először U-alakba görbítették a főterem falait és barokk, később rokokó díszítőelemekkel ruházták fel a belső termeket. A harang alakú színházi terem a felkapott Bibiena családfáról származó építészek találmánya volt. Később az új klasszicista irányzat az elliptikus vonalat követte, s végül a patkó forma számított divatnak, mely nemcsak szemnek, de fülnek is, akusztikailag is, tökéletesnek bizonyult.

A vastag, redőkben dús bársonyfüggönyök mellé mindig tartozik szemet gyönyörködtetően festett “sipario”, afféle festmény-függöny is. Ez hangulatos színházi jeleneteket, a település legékesebb utcai látképét, egy-egy szép kastélyt, francia-, olasz-, vagy angolkert részletet, vagy a társadalom krémjének tartott elegáns, hintós gyülekezetet örökít meg.

E színházak meghitt légköre ellenállhatatlanul magával ragadó. Szinte mesebeli lénynek hiszi magát az ember benne. A csodálaton kívül rajongó öröm is fellobban bennem, amint ráhelyezem talpam a csikorgó padlóra és a rajta futó vörös szőnyegre. Jobbra-balra jár a szemem, majd fel-le, s újra fel, a magasba, az égen ragyogó csillagokat helyettesítő csillárt szemlélem; lehet, hogy éppen Bohémiából való?

Némelyik színház mennyezetére mintha egy hatalmas csipketerítő lenne felszögezve; egy másikat meg mintha színesre hímezett gömbölyű asztali takaróval fedtek volna be. Csodaszép damasztterítőre emlékeztető mennyezeti freskót is felfedeztem. A többi boltozatokból is kecses istennők, muzsikáló daliás urak, őket tapsoló kecses kisasszonyok, bájosan pipiskedő hölgyek képmása tekint vissza rám. Vakítóan fehér gipszdíszek és arany stukkók, apró szemű kristályból fűzött csillár-koszorúk, erkélysorokat díszítő szobrok, karzatokat kiemelő, szemrevaló dekorációk és a páholysorokat megvilágító pompás fénycsóvák is lenyűgözőek.

Ahogy a földszinti nézőtér ülőhelyének utolsó bársonyszékébe mélyedek, szinte magam mellett látom a korabeli dámák gazdag ruhakölteményeit, lovagjaik díszes kabátját és fehér pamutharisnyáját, a csatos, hangosan kopogó, “aranyos” topánkákat és feltűnő megnyilvánulásaikat. A parókáiktól nehéz levegőt díszes legyezőik kavargatják, s amint egy pillanatra elcsendesedik a kifinomult, de mégis bohó előkelőség, csak azt várom, mikor csendül fel végre a magasztos lírai ária – a “Casta Diva”.

Eva Kottrova

Hozzászólások

@

Küldés