Németh László: Kisebbségben

Cseh Gizella  2009.6.14. 13:25

Németh László Áruló című drámájában azon meditált, miért nem tudja a magyarság elviselni a történelmi vereségeket.

Németh László Áruló című drámájában azon meditált, miért van, hogy a magyarság, nem tudván elviselni egy-egy históriai vereség közös felelősségét, megoldásként történelmi bűnbakokat keres.

Az alkotói kérdés analógiájának tárgya természetesen az értekező saját személye; hiszen az 1930-as évek végén hasonló dolog zajlott le a Kisebbségben című írással összefüggő polémiában is, ahol az író lett a céltábla mindazért, amiben egy egész korszak, gyakorlatilag egy kiterjedt szellemi áramlat részes. A Kisebbségben. Németh László Tanú-korszakbeli szemléletének egyenes folytatása. A mű ugyanakkor nemcsak belülről, de kívülről is épült: gondolatmenete a népi mozgalom ideológiájának összefoglalása volt, terminológiája pedig jórészt kölcsönzés. Ilyen értelemben igaz Németh László önvallomása: „A Kisebbségben a legkevésbé eredeti könyvem. Szinte egy mondata sincs, amelyen más írókkal, Keménnyel, Adyval, Móriczcal, Szabó Dezsővel ne kéne osztoznom. Én is csak egy kiforrt ügy íródeákjának tekintettem magam, amikor a katasztrófát túlélő nemzedéknek megfogalmaztam.”

Németh a „mélymagyarság” sors- és emberképét, a „történelmi realizmus” tragikus ars poeticáját főképp Kemény Zsigmondtól kölcsönözte. De hatással volt rá a Féja Géza-féle Ady-kép is: az ő nyomán azonosította a népiséget a régiséggel. A csírájában már éppen bontakozó mélymagyarság mítoszának elmélyítését segítette elő megismerkedése és barátsága Móricz Zsigmonddal. Szabó Dezsőtől származott az úri középosztály jellemzése: „az országban lakó kisebb-nagyobb idegen töredékek szerencsés felvergődöttjeinek a keveréke”. Ugyanakkor a Kazinczy-féle irodalomalapítás zenei párhuzamát Kodály Zoltán Néprajz és zenetörténet című írásában lelte meg. Gulyás Pál Madách-tanulmányában például ugyanazon írókat jelölte meg a „kalevalai jelleg” őrzőiként, akiket Németh „mélymagyaroknak” nevez: Csokonait, Berzsenyit, Katonát, Madáchot, Adyt, Szabó Dezsőt. Mindemellett Féja Géza folklórra épülő irodalomszemlélete, Kodolányi János „eurázsiai lélek” mítosza mind közrejátszottak a Kisebbségben keletkezésében.

A mű létrejöttének ugyanakkor van még egy apropója, a harmincas évek sajátos történelmi helyzete, mely a tanulmány kiváltó szegmensei közül a leglényegesebb volt. Az első világháborút követően a hagyományos magyar középosztály fogalma már nem létezett, az eltelt két évtized során társadalmi jellege átalakult. Nagy részét az „asszimilánsok”, a beáramló németek és a zsidók töltötték ki, akik korlátozták, sőt visszaszorították a „törzsökösök”, azaz a „színmagyarok” mozgalmát, és – Németh szóhasználatával – fokozatosan „beözönlöttek az ürességbe”. Mindemellett Magyarországon a dunántúli svábság tömeges disszimilációja nyomán, a német birodalmi agresszió és a szélsőjobboldal előretörésével „megnőtt a nemzeti lét fenyegetettségének érzése”. Ennek következtében a szellemi életet egyre visszatarthatatlanabbul árasztotta el a faji kategóriákban való gondolkodás. Ily módon lett a faji problematika a magyar közélet egyik központi kérdésévé. Németh László az idézett korhangulat közepette lépett fel tanulmányával, mint az adott éra helyzetértékelésének egyik lehetséges módozatú kordokumentumával. Műve nyilvánosságra hozatalával célja nem volt más, mint a kor által felvetett „mélymagyarság” általa „nemzeti fluidumként” felfogott eszméjének, valamint a mozduló történelemmel tragikussá váló sorshelyzetnek szolgálata és védelme.

A Kisebbségben alaprétegét az asszimiláció és disszimiláció problémaköre alkotja. Mindemellett a némethi „felületes asszimiláció”-fogalom a mű központi ívét adó, s az irodalommal szemléltetett szellemi hanyatlás-szimbólumot még önmagában nem fejtette ki, hiszen irodalmunk asszimilálódásának alapvető okát a nemzeti szellem fejlődészavarában, tragikus késettségében és saját gyengeségünkben határozta meg. Németh átvette és merészen alkalmazta a Szekfű Gyula Három nemzedékéből származó divatos és egyben veszélyes fogalomrendszert: megkülönböztetett „jött”, „híg” és „törzsökös” magyarságot, s aránytalanságukkal magyarázta a magyarországbeli kiegyensúlyozatlan helyzetet. „Az asszimiláció problémájával faji alapról néz szembe” – mondta Sorskérdések című kötetének utószavában Juhász Gyula történész.

Németh gondolatmenetét az alábbi módon indítja: „Hogyan veszett el a magyar magyarban? Ha igaz az, amit látnunk adatott: ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát: most, amikor a történelem keresni kezdi, alig halljuk a szavát.” Majd oly módon folytatja, hogy míg Szekfű Gyula és Farkas Gyula történészek 1867 után vonták meg régi és új magyarság között a szellemi határt, addigra a nemzeti szellem katasztrófája már régen bekövetkezett. „A baj ott volt, abban az egész kísérletben, mellyel a magyarság, mint annyi más kelet-európai nép – a német példa nyomán – önálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni.” Vagyis már a 18. század közepe óta az igaz magyarságtól elidegenedett „híg magyar” sokkal több volt a magyar értelmiségben, mint az igazi „mély-magyar”: „A magyar szellem fényesnek tartott korszakaiban is súlyos fejlődési zavarokkal küszködött, s hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe.”Az igazi magyar szellemet már csak a parasztság mély rétegei őrzik. „S mialatt a magyarság nagy teste az utolsó 70-80 év alatt csak melegforrásokban és vulkánokban tudta fellökni és hallatni magát, idefönt a híg-magyarok egy új középosztályt neveltek, amely csak a népszínművekből ismerte, ami alatta van.”

Németh László, mint író az asszimiláció egész problematikáját a magyar irodalmon keresztül vizsgálta, de következtetéseit kivetítette az egész magyar fejlődésre. Az e gondolatmenet nyomán kialakult irodalmi helyzetértékelés eleve paradoxon. Annak ellenére, hogy Németh művének gondolatmente és szerkezeti felépítése briliáns, logikus és követhető, helyzetelemzései, irodalmunk általa fontosnak tartott személyiségeinek, pontosabban az alkotók személyiségjegyeinek analízise példaértékű – csak a tanulmány literatúránk több évszázados történeti fejlődésével foglalkozó alapkoncepciója elhibázott. Gondolok például arra az alaptételére, hogy ha nem jön a nyelvújítás és az irodalmi nyelv nem szakad el a népi nyelvtől, akkor ez a nyelv és a Bessenyeiben, Berzsenyiben, Adyban felfedezett ősi népi magyar alkat alkot tovább. Kazinczyt nyelvhígítónak bélyegzi, Petőfit asszimilánsnak tartja, akinek „ágai voltak a gyökerei”, Aranyt „a legmegfélemlítettebb lángésznek”, aki ugyancsak „elveszett magában”, Gyulait pedig értéktelen kismagyarnak.

Majd magyar betegségről beszél, ahol a magyar szellem fejlődéséből kimaradt a magyar nép és múlt alaptermészete.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés