Töredék Mary életéből(3)

Kabók Zita  2006.10.4. 14:22

Nevem Mary J. Marsh. Autista vagyok. Ezt tizenöt éves koromban diagnosztizálták nálam.

A hír sokkolt, mert nem tudtam, ez mivel jár, mi fog történni, és megakadt bennem a szó. Azt mondták ez kommunikációs, és beilleszkedési zavarokkal jár. Először haragudtam az egész világra, de később megtanultam a betegséggel együtt élni, és úgy folytattam ez életemet, mint ahogyan egy átlagos, normális ember tenné.

Az emberek sokszor nagyon furcsán néztek rám, rokkantnak tekintettek, és nem értették, hogy mit jelent ez a fogyatékosság. Később rájöttem, hogy ez az állapot egyébként nem is olyan szörnyű, de könnyen frusztrálttá és aggódóvá válunk -- ráadásul mi, Asperger-szindrómások, nem szeretjük a változást. Egyszerűen csak másképpen viselkedünk, és másképpen csináljuk a dolgokat. Amikor boldog vagyok, döngicsélek, amikor szomorú vagyok, sokat sírok és nagyon aggódom. Ilyenkor hamar elfáradok, és csendes-álmos leszek.

Amikor az emberek megtudják, hogy fogyatékos vagyok, nem értik ez mit jelent. Nem tudják, hogyan reagáljanak, és nagyon szörnyen viselkednek velem. Nem tudják, hogyan szólítsanak meg, vagy mit tegyenek. Az emberek érzéketlenek és kegyetlenek.

Pedig szeretném, ha megismernék ezt az állapotot, azért hogy segítsenek rajtam és a többieken. A családom és a barátaim megértenek, de sokan nem. Ők viszont engem sem érdekelnek. Még iskolába jártam, amikor a diagnózisomat felállították, de ott senki sem volt megértő és együttműködő. Kinevettek, én meg sokszor hazaszöktem. Az iskolában mindig idétlen dolgokat mondtak nekem, hogy: neked sosem lesznek barátaid meg hasonlók! Emlékszem akkortól fogva legjobb társaságom önmagam voltam.

Sokszor van olyan időszakom, hogy elnémulok, csendben ülök, és nem szólok semmit. Egy ember társaságában még tudok beszélgetni, de egynél több ember számomra már maga a nép, és én nem tudom, hogy kinek mit kellene mondani, vagy mikor mit illik kérdezni. Ha idegen emberrel beszélek a telefonon, és tudom, hogy hosszabb magyarázatot kell majd adnom, akkor előre leírom a szöveget, vagy anyukám elmagyarázza, mit mondjak.

Gyakran nem tudom, hogy szomorkodom-e vagy örülök, mert az érzelmek sokszor összezavarodnak bennem. Van, hogy nem is tudom, mit érzek valójában, és ezt az érzést nem is tudom megosztani másokkal. Vannak emberek, akikre haragszom. Például az egyik szomszédomat ki sem állhatom. Beképzelt és mindig üvölteti a zenét.

Azt hiszem, képtelen vagyok normális, társasági kapcsolatokat kiépíteni. Nehezen tudok beszélgetést kezdeményezni -- főleg olyanokkal, akik ellenszenvesen viselkednek velem, és nem kedvesek hozzám. A figyelmemet is nehéz lekötni, mert ha sok dolog történik egy időben, olyankor a gondolataim elkalandoznak egy belső világba. Egy olyan világba, ahol nem kell megfelelnem semmilyen követelménynek. Sokszor fogolyként érzem magamat. Főleg, amikor próbálok beilleszkedni egy társaságba, vagy megpróbálok betartani bizonyos társadalmi szabályokat.

Én csak úgy szeretnék élni, mint mások: barátokat szerezni, megismerni az emberi kapcsolatokat. Ez azonban elképzelhetetlen számomra, hiszen nem tudom, hogyan ismerkedjek meg velük, miként viselkedjek velük szemben, hogyan kezeljem ezeket a viszonyokat. A külvilág olyan kegyetlen hozzám…

2006. szeptember 30.

Hozzászólások

@

Küldés