A hőség

Štefkovič Ágnes  2014.7.14. 3:08

Ahogy távolodott a munkahelyétől és közeledett hazafelé, a gondolatai lecserélődtek az otthoni teendőkre. (Olvasónk írása a felhívásunkra érkezett.)

Kibírhatatlan ez a június – morogta Reni az orra alatt és behuppant az autóba. Mindegy – gondolta magában – legalább hamarabb eljöhettem, a projektet sikerült határidőre leadni, sőt a főnök még egy halk dicséretet is kipasszírozott magából. Még a végén elismeri, hogy tényleg nekem való ez a pozíció. Négy év után és diplomával a zsebemben igazán megérdemeltem, hogy előléptetett. Sok álmatlan, kávéillatú éjszakámba tellett, hogy idáig jutottam – öntötték el a gondolatok, de ahogy távolodott a munkahelyétől és közeledett az otthona felé, a gondolatai lecserélődtek az otthoni teendőkre. A városban a modern, üveges épületek szórták szét a nap sugarait, az utak okádták magukból a meleget, a járdákon mégis rengeteg ember volt.

Remek! – lépett rá erőteljesen a fékre Reni. – Hova a francba megy ez a sok autó ilyenkor?! – mérgelődött. Az út mellett rengeteg autó parkolt, némelyik szabálytalanul, eltorlaszolva a forgalom elől az utat. A hatalmas fák árnyékában egy kis narancssárga épület húzódott meg. Az udvar telistele kisasztallal és kisszékkel, a fákon színes szalagok jelezték, hogy valami készülődik. Olyan volt, mintha egy törpevárosba csöppent volna az ember. Az udvaron szülők, nagyszülők és gyerekek.

Ja, persze, van itt egy óvoda! – leskelődött Reni, miközben a kocsisorban egy rossz helyen parkoló autó tulajdonosát várták. Talán ma van a ballagás – s mire ezt a gondolatmenetet befejezte felcsendült egy régi, múltat idéző dallam. A nagyobbacska gyerekek kissé hamiskásan, egymást túlkiabálva énekeltek és vonultak az udvar közepére. Néhány percre ők lettek a főszereplők. Ők, az iskolába készülők, akik végre nagyok lettek.

Milyen vicces, hogy az ember gyerekként mindig idősebb akar lenni, felnőttként meg legszívesebben megállítaná az időt – a gondolatot már nem fejezte be, mert a mögötte álló autó vezetője szinte egész testével a dudát nyomta és siettette.

Hogy is volt a dalocska? Számolunk és olvasunk, vidám nóta száll ma, kisbarátom irány iskolába. Pedig olyan ismerős! Jesszusom, elfelejtettem letérni, boltba kellett volna mennem – rántotta meg a kormányt, és hirtelen a dalocskáról is megfeledkezett.


A külvárosban egyforma házikók várták a melegtől fáradt és nyűgös lakóikat. Reni leparkolt az autóval, és menekült be a szatyrokkal a reményei szerint jól lehűtött házba.

– Szia, szívem, köszi, hogy bekapcsoltad a klímát, nagyon kedves tőled. Tudom, hogy utálod azt a masinát.

Reni férje, Gyuri éppen a konyhában a jégkockákkal viaskodott.

– Szia, ez csak természetesen, ezt a hőséget nem lehet kibírni. Kérsz valamit inni? – nyújtotta a férj a poharat.

– Nem, köszi. Alig várom, hogy lehámozzam magamról ezt a szoknyát.

– Kár, mert csinos vagy benne – és egy puszit nyomott a felesége arcára. Reni nem reagált a bókra, máshol járt. Nem értette, miért térnek vissza a gondolatai az óvodában látott jelenetre. Nincsenek meghatározó emlékei a saját óvodás éveiről. Utoljára akkor járt óvodában, amikor az öccsét kellett hazakísérnie, annak is már vagy húsz éve. Még a tanító néni nevére sem emlékszik, de a dalocska, nagyon ismerős volt. Számolunk és olvasunk, vidám nóta száll ma, kispajtásom vagy kisbarátom irány iskolába. Kár, hogy nem jut eszembe a többi - gondolta magában.

A délután forrósága csak nem akart csitulni, pedig a nap már a kora estébe hajlott. Reni és a férje a teraszon üldögéltek a napernyő árnyékában. A férfi kezében tabletgép volt, Reni a kertet pásztázta. A hatalmas telken vagy százféle növény volt, ízlésesen elrendezve, precízen megtervezve.

– Épp ideje, hogy végre péntek van. Ez a hét egy örökké valóságnak tűnt. Érdekes dolog történt ma velem. Tudod, az óvoda, ami a kórház mellett van, ott ma ballagás volt. Nem megy ki a fejemből a dalocska, amit énekeltek a gyerekek. Tudod, olyan ballagási. Nem ismered véletlenül?

…

– Gyuri?

– Tessék? Mit? Nem ismerem azt az óvodát.

– Nem az óvodát kérdeztem, hanem a dalt. A gyerekek szokták énekelni, nem is énekelni, inkább szavalni ballagáskor. Nem ismerős?

– Most ez miért ilyen fontos neked? Már rég elfelejtettem a bugyuta gyerekverseket.

– Kár. Nem hagy nyugodni, hogy mi a vége a versnek, itt van a nyelvem hegyén.
A férfi nem reagált, nem is értette igazán, hogy mit akar ezzel a felesége, ezért nem is foglalkozott vele. Reni felállt és a házba ment. Csendesen, monoton mozdulatokkal a vacsorához készülődött. A férj és a feleség az asztalhoz ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. A vacsora közepén Reni letette a villát és halkan így szólt:
– Tudod, meg akarom tudni a vers végét, sőt az összes gyerekverset vissza szeretném idézni. Fejből, gondolkozás nélkül. Szeretném, ha valaki tőlem tanulná meg ezeket a verseket, mert félek, ha rájövök a vers végére, már senkinek sem adhatom át.

Az éjszaka sem hozta meg a várt levegőlehűlést A klímaberendezés csak egyre hűtötte a házat, de a benne lakókat egy forró érzés kerítette hatalmába.


A cikk írója a facebookos profilunkon (netBarátnő) közzétett felhívásunkra küldte el történetét. A felhívás továbbra is érvényes: bárki elküldheti nekünk saját igaz történetét!

Hozzászólások

@

Küldés